A kormány nyugatellenes propagandáját hallgatva az ember összerezzen. Az Egyesült Államok szörnyű sárkányként jelenik meg előtte, amely megszámlálhatatlanul sok fejének fogai között tartja a világ minden részét, és sehogy sem akarja egyiket sem elengedni. De valóban képes lehet erre?
Töredező dominancia
Csáki György közgazdász, egyetemi tanár szerint nyugodtan törölni lehet a fejünkből az efféle rémképeket. A világ vezető gazdasági hatalma változatlanul az Egyesült Államok, de az a hegemón helyzet, amellyel a második világháborút követő három évtizedben rendelkezett, már a múlté. Dominanciáról lehetne még beszélni, de az is töredezik. „A globalizációt először amerikanizációnak, »westernizációnakbővülés, « nevezték – mondja a szakértő. – Lényegében két dolgon alapult: a transznacionális társaságok folyamatosan növekvő hatalmán, és egy óriási liberalizációs hullámon, nemcsak a kereskedelem, hanem a pénz- és tőkepiacok terén is. Aminek azonban más haszonélvezői is voltak. Németország abból finanszírozta az egyesülést meg jóléti államának elképesztő költségeit, hogy mindent el tudott adni az amerikai piacokon. Ezek megnyíltak Kína előtt is, amerikai ösztönzésre bevették a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), ami megalapozta exportoffenzíváját. Ha van nyertese a globalizációnak, Kína az. Ma már legalább négyszáz dollármilliárdos van Kínában, és máshol is elkezdtek szaporodni. Ugyan Amerikában még mindig ezer körül jár a számuk, de ez így is nagyon jelentős változás a hegemóniához képest.”
És most már a technológiai fölény is inog. A globalizáció technológiai téren a távközlés és az informatika innovációjának összefonódására épült, amiben központi szerepet játszott az amerikai Szilícium-völgy. De mostanra ide is betörtek az ázsiaiak. Ott tartunk, hogy az USA már tart kínai technológiai fejlesztésektől. A 2008-as gazdasági világválság pedig egyértelműen rávilágított, hogy az Egyesült Államok a globalizáció vesztese is. „Eltűnt az amerikai középosztály egy jelentős része, mert a globális értékláncok bővülésével és strukturálódásával a feldolgozóipar jelentős része kitelepült az országból – hangsúlyozza Csáki György. – 20-30 millió munkahely veszett el. Aki korábban mondjuk egy detroiti autógyárban dolgozott évi ötvenezer dollárért, most esetleg jóval kevesebbért a McDonald's-nál motoros futár, és el kellett adnia a házát.”
Fókuszban a dollár
Ám van egy dolog, amelyben Amerikának nincs konkurense. Ez pedig a dollár. „Hiába írják itt-ott, hogy megrendült a dominanciája, egyelőre nincs, ami megrendítse – állítja Csáki. – Az euró jelenlegi állapotában nem lehet vetélytárs, egyedül az európai kereskedelemben tudta háttérbe szorítani a dollárt. A kínai zsenminpit a Nemzetközi Valutaalap ugyan bevette az SDR valutakosárba, a Világbank hitelezésében is megjelent, de ezek csak gesztusok. A kínai valuta nem teljeskörűen konvertibilis. Nem véletlen, hogy Kína dollárban tartalékol.”
A közgazdász úgy véli, aggodalomra az ad okot, hogy az USA pénzügyi rendszere két nagy globális válságba is belerántotta már a világot. A 2008-asról szoktunk inkább beszélni, de a jelenlegi helyzetben az 1982-es adósságválságot érdemes felidézni. A hetvenes évek olajárrobbanása után a bevételek nagy része amerikai bankokba került, amelyek nem tudtak mit kezdeni a felhalmozódó dollármennyiséggel. A kihelyezés kényszerében hiteleket adtak nullához közeli kamattal. Főleg a fejlődő és a szocialista országok éltek a lehetőséggel. Az 1970-es évek végén aztán 15 százaékra nőtt az infláció, és akkor az USA központi bankrendszere, a Fed 20 százalékra emelte az irányadó kamatot. Megerősödött a dollár, az amerikai gazdaság kikászálódott a recesszióból, a hitelt felvevő országok viszont belerokkantak a megnövekedett adósságterhekbe. „Most hasonlót látunk, és van okunk a félelemre – hangsúlyozza Csáki György. – A kőolaj ára magas. Az USA-ban 8 százalék körül van az infláció, és a Fednek további 2,5 százalékkal kellene emelnie a kamatait, hogy utolérje. Miközben például az Európai Központi Bank nemigen tud emelni az amúgy is alacsony szintről, főleg a tetemes olasz államadósság miatt. Már most is erős a dollár, és félő, hogy egy kamatemelés a '82-eshez hasonló folyamatot indít el. Gyakorlatilag minden ország, amelynek dolláradóssága van és/vagy nyersanyagimportőr, nagyon drágán jut most dollárhoz, márpedig azt kell majd vennie a saját valutáján. Mindez a nyersanyagimport és az inflációs hatás miatt Európa számára sem lesz kellemes, de miután az EU kereskedelme euróban zajlik, hamis állítás, hogy megrendül tőle, és ez célja is az amerikaiaknak. A helyzet igazi nyertese nem az Egyesült Államok, hanem Kína, mert óriási dollártartalékai most nagyon sokat érnek” – állítja a közgazdász.
Mindebből az következik, hogy a dollár mozgása Magyarországot sem érinti különösebben hátrányosan. „Nevetséges, amit a kormány mond Amerika és a Nyugat szerepéről a magyar inflációban – jelenti ki Csáki György. – A magyar export nagyjából 85 százaléka, és az importunk úgy 72 százaléka euróban bonyolódik. A különbözetet a dollár jelenti a nyersanyagimport miatt. Kétségtelen, hogy utóbbi most drágább lesz, de ez talán 2 százalékot jelent a 22 százalékos hazai inflációban. Az orosz-ukrán háború pedig körülbelül hármat.”
A szakértő szerint semmi okunk arra, hogy kiszakadjunk az európai uniós vállalatok hálózatából, értékláncából. „Mit tudunk eladni Kínába? – teszi fel a kérdést Csáki. – Téliszalámit? Az se megy, mert a kínai élelmiszer importőr olyan mennyiséget rendelne, amelyet a Pick nem tud teljesíteni. Úgyhogy Kínától legfeljebb hitelt vehetünk fel. És Oroszországgal se jobb igazán a helyzet. A helyes út az lenne, hogy a saját gazdasági közegünkben növeljük a beszállítói tevékenység hozzáadott értéktartalmát. Amit Szingapúr, Tajvan vagy Dél-Korea csinált. De pont ellentétes irányban megyünk. Amikor azt hallom, hogy azért jók az alacsony bérek, mert növelik a versenyképességünket, égnek áll a hajam. A jármű összeszerelés és az akkumulátorgyártás hozzáadott értéktartalma borzasztó alacsony. Egy sebességváltóban több lenne. De az előrelépés, a munkánk felértékelése azt igényelné, hogy egyre több tudást tudjunk mozgósítani a termelésben. Ahhoz viszont egy sokkal fejlettebb, eredményesebb oktatási és szakképzési rendszerre lenne szükség. Ehelyett Nyugat- és Amerika-ellenes lózungokat pufogtatunk, mintha ők fékeznének minket. Fogalmam sincs, mi a cél ezzel.”
Orbáni pozícióharc
Hogy mi a cél? Esetleg elszakadás a transzatlanti kapitalista struktúráktól? Hiszen a kormányoldal Nyugat-ellenes kirohanásai sokszor a hivatalos államszocialista imperializmus-kritikát idézik fel az emberben: a tőke nemzetközi összefonódása, a perifériák kizsákmányolása… Antal Attila jogász, politológus, egyetemi adjunktus azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos fogalmi azonosságok és érvelési párhuzamok ellenére teljesen eltérő nézetekről van szó. „A hagyományos baloldali, és az erre épülő államszocialista kritika kapitalizmuskritika volt, amely a rendszer megszüntetését célozta. A jelenlegi jobboldali, s benne az orbáni globalizációellenesség azonban nem antikapitalista. Lényegében a neoliberalizmus talaján áll, és magát a globalizációt sem kérdőjelezi meg, csupán a számára legelőnyösebb pozíciót keresi benne” – állítja a szakértő.
Orbán függetlenedni szeretett volna a nagy globális pénzügyi intézményektől, mint az IMF vagy a Világbank, de nem antikapitalista fordulat céljából. „Nézzük meg, mennyire elutasító álláspontot képvisel például a globális minimumadóról – hívja fel a figyelmet Antal Attila. – Magyarország ma egy adóparadicsom a nagy nemzetközi vállalatok számára. Az Orbán-rendszer ugyanakkor érzékeli, hogy a Nyugat- vagy Amerika-központú világrend meggyengült, és egy többpólusú, több központból strukturált kapitalizmus felé halad. A globális vállalati struktúrák szintjén is, amelyek ma már nemcsak a Nyugatot képviselik. A magyar kormány irányvonala, benne a keleti nyitással, ebben a változó helyzetben próbál lavírozni.”
Az olykor igen harsány EU- és Amerika-kritika mögött ily módon nem valamiféle elszakadási kísérlet húzódik, hanem a transzatlanti régió hegemón helyzetének megrendülésére reflektál. Elsősorban arra, hogy a túlzott liberalizáció kiengedte a nemzetállami keretekből a nagyvállalatokat, amelyek egyre önállóbban mozognak a globalizációs térben. Márpedig az Orbán-rendszer saját hatáskörében akarja tartani az ország beépülését a gazdasági globalizációba. „A magyar autoriter államkapitalizmus célja, hogy a politikai elit, amely nálunk gyakorlatilag azonos az orbáni nemzeti tőkés elittel, minél könnyebben tudjon integrálódni a globális kapitalizmusba, és a lehető legtöbb tőkét tudja kitermelni belőle önmaga számára – állítja Antal Attila. – Hiszen ha valóban nemzetben gondolkozna, nem árusítaná ki olcsón a hazai munkaerőt, és nem hagyná, hogy a közszolgáltatások tönkremenjenek.”
A sárkány tehát valójában nem Amerika, hanem az a demokrata, liberális politikai mező, amely mind több döntési struktúrát szervez ki nemzetállami hatáskörből. A Trump-i alternatíva meg is felelne az Orbán-rendszer törekvéseinek. De a propaganda nem mindig bír el effajta árnyalásokat, és bár megpendül benne a republikánus vonal támogatása, egészében mégis Amerika-ellenességként csapódik le az emberekben. Ezzel együtt az kétségtelen, hogy a rendszerváltás óta igazán érdemben csak a politikai jobboldal foglalkozott kritikus szemlélettel a globalizációs folyamatokkal, a rá adható válaszokkal. Antal Attila úgy véli, érthető, hogy a piacgazdaságra való átállás igézetében, illetve az államszocialista múlttól való elhatárolódás miatt a baloldal elengedte a tőkés rendszerkritikát, de igencsak eljött az ideje, hogy kialakítsa álláspontját a kapitalizmus mai működéséről, a globalizációról. A szellemi műhelyekben folyik ugyan értékes kutatómunka a témáról, de a politikai szféra egyelőre nem fogékony rá. Annyit talán helyesen érez, hogy egy antikapitalista narratívára jelenleg nincs széles körű igény, fogékonyság, de egy átfogó, alternatívát is kínáló globalizációkritika megfogalmazása nem halogatható tovább. „A politikai baloldalnak is választ kell adnia rá, mi a nemzetállam szerepe a klímaválság időszakában – hangsúlyozza Antal Attila. – A globális kapitalizmus rövid távon nem dönthető meg, de változása, további működése már középtávon jelentős társadalmi hatásokkal fog járni. És ha a mai baloldal ezt nem látja, vagy nem akarja látni, megy a történelem süllyesztőjébe. A populista, autoriter orbáni megközelítéssel szemben, amely a nemzetállamot lényegében kiszolgáltatja a tőkének, nemzetet, társadalmat védő politikát kellene meghirdetni. Összekapcsolva benne a munkavállalói érdekek képviseletét a zöld szempontokkal. Mindebben kiemelt helyet kell kapnia a közszolgáltatások fejlesztésének. És így remélhetően ismét meg lehet szerezni a társadalom széles rétegeinek, a munkásság, tág értelemben az alkalmazottak támogatását. Mindez együtt már belépést jelentene az antikapitalizmus előszobájába is.”
