Kevés olyan hányattatott sorsú szöveg van a világon, mint a Narkós, a beat irodalom „keresztapja” William S. Burroughs önéletrajzi ihletésű műve, melyet legegyszerűbben a narkófüggőség prózájaként lehetne azonosítani. Allen Ginsberg költő kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy a hektikus McCarthy-korszakban, 1953-ban egy ilyen hangnemű könyv jelenhessen meg az ekkor csupán a ponyvairodalommal foglalkozó Ace Books-nál. A szerző még így sem úszta meg, hogy a kiadó ne változtassa meg a címet, helyenként ne cenzúrázzon részeket, illetve ne mossa a kezeit az „ezzel az állásponttal az elismert orvosi szaktekintélyek nem értenek egyet”- típusú megjegyzésekkel.
Hazánkban csak a rendszerváltás után, 1995-ben kerülhetett a könyvesboltokba Burroughs munkája A narkós címen, Tornai Szabolcs fordításában, ezt a kiadást ismertem meg magam is tinédzserkoromban. Amíg jobbára röhejesek az iskolában vetített prevenciós kisfilmek amatőr kivitelezésük és bugyuta, eszköztelen riogatásuk miatt, addig Burroughs műve óriási hatású, ugyanis ez a könyv sokkal jobban megutáltatja a droghasználatot olvasójával, mint akármelyik megelőzést segítő kiadvány vagy film.
Burroughs a drogfüggő mindennapjait írja meg, utánozhatatlan és korszakalkotó stílusban, melynek elsősorban letisztultságát igyekezett átadni az 1995-ös fordítás, viszont emiatt a szöveg egésze mentesült sok irodalmi értéktől, amit a mostani Sepsi László-féle fordítás visszaad. Tartalmában nyilván nem különbözik a két kiadás, de mondatszerkesztésében égbekiáltó különbségek vannak: míg az 1995-ös A narkós egy megtorpanó, szaggatott olvasásra késztette a befogadót, úgy a mostani, 2022-es Narkós inkább egy sodró szövegfolyam. Az új fordításban élesebb a kontraszt a narkó hatása alatti és az elvonás idején megszólaló elbeszélő hangvétele között. Továbbá nem lényegtelen különbség a borító sem: a régebbi köteten egy férfi arca, pontosabban Orosz János Kábítószeres című festményének egy részlete látható, a mostanin pedig Tillai Tamás terve, az elvonási tünetek és hallucinációk egy absztrakt ábrázolása. Az 1995-ös borító némi prekoncepció kíséretében tárja az olvasó elé Burroughs írását, a borítón szereplő férfiarc külsővel kívánja fölruházni az elbeszélőt, azonban a Narkósban semmi nem utal a főszereplő megjelenésére. Ez a kötetkompozíció akarva-akaratlan megfosztja a művet a szerző egyik legizgalmasabb módszerétől, ugyanis Burroughs úgy alkot meg egy egyes szám első személyű narrátort, hogy annak külső és belső jegyei nem számítanak, egyetlen dolog határozza meg, hogy narkófüggő.
Azonban mindkét fordításnál jellemző tapasztalat, hogy az olvasó szinte keresi a megragadható szálat, a Narkós olvasásakor szinte vadásszuk a konfliktust, és valami zavarral teljes rácsodálkozás fog el minket: ennyi lenne az élet? A könyvet nem a hagyományos cselekményvezetés jellemzi, nincsenek tetőpontjai, ő maga a tetőpont, ugyanaz a feszítő-lüktető bizsergés uralja minden oldalát, mint magát a tűszúrás élményét. Nevek tömkelegével találkozunk, lényegtelen történések és felesleges kitérők leírásával, mivel minden apró esemény egyetlen ügy köré szerveződik: a narrátor hozzájusson napi adagjához. William S. Burroughs avagy a regényben szereplő alteregója, William Lee válik a függőség gyakorlatias elméletírójává, aki maradéktalanul adja át a narkó világát a próza nyelvén. „Az ember azért válik kábítószerfüggővé, mert semmilyen más irányba nincs erős motivációja” – efféle mondatokkal építi föl a szerző a sokszor emlegetett „sejtszintű sztoicizmus” létélményét, ami szerinte a narkófüggőket, és köztük őt is meghatározza.
„A heroin életmód” – jelenti ki bevezetőjében és Burroughs következetesen alkotja meg ezt a személyiség nélküli, szinte zsigeri létezést. A Narkós nagy erénye az a változatos beszédmód, ahogy narrátora a drogokat elemzi és méltatja, és ahogyan saját testétől való eltávolodást lefesti. Az emberi kapcsolatok feleslegessé válnak, a könyv második felében derül csak ki például, hogy az elbeszélőnek családja van. A szerző nem moralizál, ezért érezhetjük drámaiatlannak, olykor üresnek a Narkóst, azonban Burroughs prózája időtálló, a XX. század legkülönlegesebb művei közé tartozik, az új fordítást érdemes kézbe venni.
Infó: William S. Burroughs: Narkós
fordította: Sepsi László
Jelenkor Kiadó, 2022.
A tragikus baleset és a szürrealista film
William S. Burroughs életéből sokak által ismert epizód, hogy egy italozás után „tellvilmososdit” játszottak akkori feleségével, Joan Vollmerrel, a játék során almát lőttek le egymás fejéről, Burroughs viszont rosszul célzott, és agyonlőtte feleségét. Az eset, ahogy az író életének sok más epizódja, sem jelenik meg a Narkósban, viszont egy másik híres műve, a hallucinációit leíró Meztelen ebéd homályosan beszámol a szerencsétlenségről. David Cronenberg Burroughs utóbbi két könyvét összedolgozva alkotta meg Meztelen ebéd című szürrealista filmjét.
Párhuzam
Ahogy lapunk is beszámolt a hírről, több évtizedes huzavona után hazánkban Pintér Sándor belügyminiszter dönthet arról, mi számít drognak, ugyanis az egészségügyért is felelős miniszternek kell kiadnia egy egységes rendeletet, mely minden kábítószernek minősített anyag nevét tartalmazni fogja. A Narkós elbeszélője gyakran panaszkodik a törvénykezésre és a hatóságokra, a McCarthy-korszak idején több amerikai államban nemes egyszerűséggel bűnözőnek nyilvánították a drogfüggőket. Mivel semmilyen törvény nem írta le, ki és miért számít drogfüggőnek, többen kerültek indokolatlanul börtönbe. Az USA-ból Mexikóba távozó szerző erről úgy fogalmaz könyvében: „Ez rendőrállami intézkedés, mely büntethetővé tesz egy létállapotot.”
