- Szántó T. Gábor: Ugye, szinte hihetetlen?

Meglát, integet. Csak néhány napja találkoztunk, de tudom, nem úszom meg egy könnyed biccentéssel és integetéssel, pedig ezúttal szándékosan a túloldalon mentem, nem volt se időm, se kedvem megállni, trécselni. Almási láttán azonban, aki úgy lengeti a karját, hogy majd kiesik sörözőnk nádkerítésén, nem tehetem meg, hogy nem állok meg és nem váltok vele néhány szót. Csak azt nem tudom, hogy vett észre, miközben egy társaság kellős közepén ült, és őket is szóval tartotta. Mint akinek antennái vannak, és a szóba jöhető hallgatóság minden tagjának mozgását beméri.
– Jöjjön csak, jöjjön! Én is menni készültem – mondja köszönés helyett, ahogy közelebb lépek, elnézést kér asztaltársaságától, és rákönyökölve a nádkerítésre, anélkül folytatja néhány nappal korábbi beszélgetésünket, hogy feltűnne neki a közben eltelt idő, vagy netán megkérdezné, hogy vagyok, és egyáltalán, ráérek-e. Almási számára az idő nem létező fenomén, mintha az egész élete egyetlen nagy beszélgetés volna csak.
– Maga a múltkor azt kérdezte tőlem, sohasem jutott-e az eszembe, milyen gazdag lehetnék, ha csak egy kicsit engedek a csábításnak, és hagyom magam meggyőzni bizonyos helyzetekben.
Semmi ilyesmire nem emlékszem. Én biztos nem kérdeztem tőle ilyet. Lehet, hogy összekever valakivel, fejében összeolvadnak a helyszínek és a párbeszédek, talán az évtizedek is. Ha elhangzott ilyen kérdés, talán ő tette fel magának, ami azt jelenti, hogy Almási akkor is beszél, ha nincs kinek, legfeljebb magában folytatja a megkezdett beszélgetést egészen addig, amíg fel nem tűnik másvalaki, aki ismét közönségként szolgálhat kihangosított monológjához.
– Nos, hát, a válaszom: soha. Az elvek nem tehetők mérlegre, még ha azt mondaná is valaki, hogy a hülyeségig voltam tisztességes. De azért, szerencsére, nem vagyok egyedül, és voltak helyzetek, amik megerősítettek. Elmesélek magának két történetet, az egyik ilyen, a másik olyan, és most én hívom meg egy sörre.
Értek a szóból, nincs mese, meg kell várnom, míg bemegy és rendel. Kezembe nyomja az italt, meghúzza a magáét, leteszi, aztán belekezd.
Mondtam már, hogy több mint húsz évig dolgoztam a külkereskedelemben, ugye? De az első londoni utam még nem meséltem… Nem ülünk le? Na, jó, akkor ácsorgunk, inni így is lehet. Szóval, mielőtt elutaztam, a cégnél mondták, hogy mindenről kérjek számlát, hogy igazolhassam a kiadás szükségességét. Természetes, mondtam, és onnantól kezdve minden szendvicsről, sőt még az utcai vizeldéből is kértem számlát, zum trutz. Két tárgyalás között egy ízben taxival kellett mennem a hotelbe, és a londoni csúcs kellős közepén, a Trafalgar Square-től nem messze számlát kértem a sofőrtől. Csodálkozva nézett rám. Azt hittem, az angolommal van baj, megismételtem a kérésem. Jó, mondta indignálódottan, és megkérdezte, van-e nálam egy kis papír. Nem értettem, hiszen kellett, hogy legyen számlatömbje, de nem mertem vitatkozni vele, és tovább húzni az időt. Ne felejtse, ez volt az egyik első külföldi utam, miután az ötvenhatos disszidálásom és hazatérésem után nem utazhattam jó tizenöt évig. Kitéptem a noteszomból egy lapot, odaadtam neki, erre azt mondta: diktáljam, mit írjon. A taxióra egy font nyolcvanat mutatott, mondtam, írjon kettőt. Erre azt kérdezte: írhat-e két font ötvenet. Szívtam a fogam, gondoltam, mind így jár, aki számlát kér, sokba van az adminisztráció… Előguberáltam öt darab félfontost, és a kezébe nyomtam, mire egyet visszatett a kezembe, és azt mondta: ha magának papír nélkül nem hiszik el, hogy mennyit fizetett, akkor most járjon maga is jól. Gondolhatta, csóró kelet-­európainak ad alamizsnát. Én meg csak álltam, kezemben a fél fonttal, és nem értettem az egészet, de mire visszaadhattam volna, már el is tűnt a forgalomban. Addig nem nyugodtam, míg oda nem adtam egy másik sofőrnek, borravalónak.
Hátrafordul, a poharáért nyúl, kortyol egy nagyot, majd folytatja:
– De hogy ne gondolja azt, hogy csak én vagyok ilyen hülye vagy régimódi, netán azt higgye, ez valami óhéber dolog, elmondom magának a másik történetet. Néhány évvel később újra Londonba utaztam egy partnerünkhöz, akivel korrekt, jó üzleteket kötött a vállalatom. Ezért aztán a „repi”-raktárból kaptam egy üveg kecskeméti barackpálinkát díszdobozban. A partnerem, amikor átadtam, szabódott. Ugyan, erre semmi szükség, mondta zavartan. Furcsállotta, hogy ajándékot kap, de tudta, egy másik világból jövök, más szokások, más erkölcsök. Nem sértődött meg, csak éppen megleckéztetett. Legalább a vámot hadd adja vissza, mondta. A vámot? – kérdeztem tőle. Eszembe se jutott, hogy ezzel az egy üveg pálinkával a vámnál sorba álljak. Ma sem hiszem el, hogy kellett volna. Mindenesetre visszaadta a dobozt: Ne haragudjon, vámolatlan pálinkát nem iszom! Ekkor jöttem igazán zavarba. Látva ezt, hozzátette: Nézze, mi fizetünk adót, vámot, és a pénzügyminisztérium évente közzéteszi, hogy a pénzt mire költötték… Nekem ez fontos, mondta. Végül is a mi pénzünk. Most képzelje el, még ő szabódott a végén.
Értetlen tekintetem láttán a poharáért nyúlt, és szomorúan bólogatott.
– Ugye, szinte hihetetlen? Legalábbis innen nézve.