A salátatörvény-tervezetet Semjén Zsolt (KDNP) miniszterelnök-helyettes nyújtotta be október 18-án éjfél előtt nem sokkal, T/1620. számon, s az ellenzék tiltakozását a javaslat antiszociális paragrafusai váltották ki.
A törvényjavaslat címe: „Magyarország biztonságát szolgáló egyes törvények módosításáról”, de ez megtévesztő, mert a benne lévő 72 konkrét javaslat között csak néhány olyan van, amely valóban a biztonságról szól. Olvashatunk benne Kossuth-díjról, lakcím-nyilvántartásról, rendőrségről, hadigondozásról, lakás-takarékpénztárról, a személyi adatok nyilvántartásáról, a minisztériumok felsorolásáról stb. És persze arról is, hogy a veszélyhelyzetről szóló törvényben a 2022. december 31-ig szövegrész helyébe a 2023. december 31-ig szöveg lép.
Ebben a törvénysalátában „ezer” helyen előkerül egy módosítás, amely kifejezetten szociális jellegű, minthogy keményen érinti a „nyugdíj-minimumot”. Így szól: „az öregségi teljes nyugdíj jogszabályban meghatározott legkisebb” szövegrész helyébe „a szociális vetítési alap” szöveg lép. Vagyis a kormány a jelenlegi nyugdíjminimum helyett – amely szép lassan emelkedik egy igazságosságra törekvő, sok-tényezős mechanizmus mentén – egy olyan „origót” vezetne be, amelyet tetszése szerint ő számszerűsít. Vagyis lényegében felhatalmazná magát a szociális jellegű juttatások önkényes befagyasztására is.
Jött az Orbán-kormány törvénye, a „lex megdöglesz”, az ellenzék pedig megmutatta, hogy képes valamireA pedagógusok már nagyon megjárták ezzel a bizonyos „vetítési alappal”. 2013-ban ugyanis – a „pedagógus életpályamodell” bevezetésekor – a kormány elválasztotta a pedagógus bérek viszonyítását a mindenkori minimálbértől, s helyette az úgynevezett „vetítési alaphoz” kötötte, amelyet kb. 100 ezer forintban rögzített. Ebben az volt a gonosz trükk, hogy míg a minimálbér szép lassan emelkedik, a vetítési alap csak akkor változik, ha a kormány akarja. S a jelek szerint most ugyanezt a módszert vezetnék be a nyugdíjminimummal kapcsolatban. Ez már önmagában sérti a jobb érzésűek szociális érzékenységét.
A botrány azonban egy még ennél is durvább módosítási javaslat miatt robbant ki. Ez pedig a salátán belül „A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény” egyik paragrafusának módosítása. Az eredeti szöveg így szólt: A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.
Ennek helyébe a következő rendelkezés lépne:
"(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége."
Mi ebben a felháborító? Az, hogy a kormány a lehetséges segítők eddig kvázi „mellérendelt” felsorolása helyett felelősségi szinteket és „műveleti sorrendet” állapít meg (amelyben minden következő szint csak akkor lép életbe, ha az előző sikertelennek bizonyult), s hogy ebben önmagát a legutolsó pontba helyezi. Ezzel pedig törvényi szintre emelné, hogy a kormánynak csak abban az esetben legyen feladata bárkinek a szociális biztonságával foglalkozni, ha már bebizonyosodott, hogy maga az illető ezzel nem boldogult, a családja szintén kudarcot vallott, a lakhelye szerinti önkormányzat is bevetette a rendelkezésére álló erőforrásait, és sajnos a civil és karitatív szervezetek is hiába próbálkoztak. Vagyis a kormánynak ott kezdődne a felelőssége, ha már minden „szereplő” megtette erejéhez mérten a magáét, s még mindig nem sikerült megoldani az illető személy szociális biztonságát.
Napnál világosabb, hogy ebben a rendszerben a sor végén álló bármikor kijelentheti, hogy valamelyik előtte lévő szint képviselője nem igazán „dobta be magát” a reménytelen helyzetbe került ember megsegítésébe. Könnyen elháríthatja magáról a felelősséget, hiszen a lehetetlenséggel határos egyértelműen eldönteni, hogy valaki önhibájából került-e számára megoldhatatlan helyzetbe; hogy egy rokonnak hogyan és meddig „kötelessége segíteni” pl. egy hajléktalanná vált nagybácsinak, vagy egy otthon-ápolásra szoruló sógornőnek. Ki fogja ezeket eldönteni? Egy külön intézmény? Vagy egy minisztériumi dolgozó?
Ez a törvénymódosítás mindenesetre jogilag felhatalmazná a kormányt, hogy ne támogassa azt, akinél úgy találja, hogy nem segített kellő mértékben sem a családja (amelynek valószínűleg szintén romlott az élethelyzete), sem a lakhelye szerinti önkormányzat (amelytől a kormány sorra vonja el a forrásokat), sem egy karitatív szervezet (amely ki van szolgáltatva a kormány által meghirdetett pályázatoknak). És az Úristen mentsen meg minket attól, hogy végül oda jussunk, hogy jogszabályok fogják ráterhelni a családokra egy-egy – akár távolabbi – családtagjuk szociális biztonságának költségeit.
A kormány szándéka tehát világosan az, hogy a szociális gondoskodás költségeit minél nagyobb mértékben áthárítsa az illetőre, a családjára, a települési közösségre és a karitatív szervezetekre. Másként fogalmazva: az előbb felsoroltakkal (az egyénnel, rokonságával, helyi önkormányzattal, civil szervezetekkel) való együttműködés fejlesztése/jobbítása helyett inkább a szociális ellátórendszerből való valamiféle kifarolás a célja. Ez pedig inkább a segítségre szorulóktól való elhatárolódás, mintsem a velük való együttérzés. Remélem, mindenki számára tiszta, hogy ez a jézusi példa ellentéte.
Külön felháborító, hogy a kormány a törvénytervezettel kapcsolatban ismét hazudott. Ugyanis júliusban Varga Judit igazságügy-miniszter – végre megértvén, hogy „Brüsszel” nem enged az EU-s támogatások jogállamisági kritériumokhoz kötésében – visszavett addigi kommunikációja elutasító pökhendiségéből, s a nyilvánosságnak is jelezte, hogy „készen állunk a megállapodásra”. („Van az a pénz, amiért…”) Négy konkrét témát meg is nevezett, ahol már el is fogadtuk az Európai Bizottság javaslatait. Ezek egyike így szólt: „a kormány által kezdeményezett jogalkotást megelőzően időt biztosítunk a társadalmi konzultációra”. (Megjegyzendő, hogy alig négy nappal később úgy fogadta el a parlament a „kata-törvényt”, hogy nemhogy társadalmi konzultációra nem volt idő, de még a képviselők is csak 3 órát kaptak, hogy módosításokat nyújthassanak be.)
Ezek után most ezt a milliókat egzisztenciálisan érintő jogszabály-tervezetet sem bocsátották társadalmi vitára, sőt – s itt van a kutya elásva – még a szakmai szervezetek is csak úgy kapták kézhez, hogy a legkritikusabb részek hiányoztak belőle. Ezekről csak akkor szereztek tudomást, amikor már tárgyalta a törvénytervezetet a parlament. Vagyis a kormány megint hazudott. A szakmai szervezeteknek is; az ország lakosságának is; és az Európai Uniónak is. Az EU helyében én most nagyon komolyan venném Orbán Viktor miniszterelnöknek azt a korábbi, publikus mondatát, hogy „ne azt figyeljétek, hogy mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek!”
Kedves Olvasó! Ugye egyetértünk abban, hogy sem a gyengéktől és elesettektől való elhatárolódás, sem a hazudozás nem tartozik Európa keresztény örökségéhez.
Kelt 2022. október 31-én, a reformáció emléknapján.
