;

könyv;Bosznia-Hercegovina;Szarajevó;

- Befogadó városból földi pokol

A titói időkben a vajdasági magyar fiatalokat gyakran kiszórták a felvételiken a belgrádi, zágrábi, sőt az újvidéki egyetemeken is, a hiányos nyelvtudásra hivatkozva. Szarajevó azonban, ahová egyébként is sok politikai vagy más okokból deklasszált szakembert, értelmiségit száműztek Szerbiából, Horvátországból vagy Szlovéniából, hogy távol legyenek az adott nemzetrész centrumától, egy különösen befogadó, toleráns és virágzó szellemi életű város lett. Itt talált továbbtanulási, sőt, akár hosszabb távú karrier-lehetőségre is számtalan vajdasági magyar. Egyikük, Lengyel Gábor például a Teška Industrija, az Indexi és a Bijelo Dugma rockegyüttesek részére írt több lemeznyi dalt.

Több mint 20 évet töltött itt a korábban és ma is Zentán élő klarinétművész, Baráth László, aki Eltévedt lövedékek című hiánypótló könyvében dokumentálja egyrészt a szarajevói magyar értelmiségiek életútját és a város kulturális életét, másrészt – a kötet utolsó harmadában – Szarajevó általa is átélt ostromát és a különösen kalandos kimenekülését.

A könyv nagy része autobiografikus, de akadnak benne mások által írt részek is. Baráth László arra kért fel többeket, hogy rövid visszaemlékezésben idézzék fel szarajevói éveiket. A budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, a Szarajevói Zeneakadémián zeneszerzés szakon végzett Verebes Ernő versben tett eleget ennek a felkérésnek. Akadt, akiről pedig Baráth írt részletesebb ismertetést. A könyvben szereplők nagyrészt – a szerző életpályájából fakadóan – zeneakadémisták, de nem csak oda kerültek magyarok, hanem például a közgazdaság-tudományi vagy az agrártudományi felsőoktatási intézményekre is.

Baráth számtalan adattal és élménnyel illusztrálja, hogy milyen csodálatos volt az élet Szarajevóban, ahol szakmai és anyagi megbecsülésben volt részük az értelmiségieknek, az 1984-es téli olimpia megrendezése pedig infrastrukturálisan is rengeteget számított. A nyolcvanas évek közepére Szarajevó egy közép-európai kulturális központtá vált, köszönhetően annak is, hogy a két blokk közötti, el nem kötelezett országok zászlóshajójaként Jugoszlávia Nyugattal és Kelettel egyaránt kitűnő kapcsolatokat ápolt, így a két tömb művészelitje egyaránt felléphetett itt.

A nemzetiségi feszültségeknek az írmagja sem volt meg. Békésen élt együtt szerb, bosnyák, horvát, zsidó és egyéb nemzetiségű, akik közé a magyarokat is sorolták. Baráth szerint ez az idilli állapot nem felelt meg bizonyos köröknek, így mesterségesen keltettek etnikai feszültséget, hogy szétrombolják, meggyengítsék ezt a helyzetet, majd pedig az újjáépítésen meggazdagodjanak és piacot is nyerjenek. A gyűlöletkeltés megdöbbentő sikerrel működött: a víkendház-szomszéd öregúr, túl a 80. életévén kezdte el lőni a hegyről az egyik falut.

A könyv különösen izgalmas fejezete a szarajevói ostrom részletes, kordokumentum értékű bemutatása, gyakran megrázó (egy kifejezetten pacifista barátját lőtte le Baráth szeme láttára egy orvlövész), vagy éppen felemelő történetekkel, mint például, hogy a zeneakadémia épületébe több olyan bomba is becsapódott, amely nem robbant fel. A művészet szelleme akadályozta volna meg? Háborúban mégsem hallgatnak a múzsák?

A könyv a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg, magyar és szerb állami, illetve vajdasági tartományi támogatással, 400 példányban. A budapesti bemutatóra a Háló civil szervezet művelődési házában, az S4-ben került sor; a szervezet egyik vezetője, Schön György bevezető szavait követően a zentai levéltáros-történész Molnár Tibor műsorvezetésével Baráth László beszélt könyvéről. Zenei betéteket pedig saját maga, valamint a szintén a szarajevói zeneakadémián végzett felesége, Baráth Emília és a budapesti Zeneakadémián töltött év alatt megismert és azóta is baráti viszonyban lévő kolléga, Kiss Gy. László szolgáltatták, stílszerűen elsősorban balkáni dallamokkal.