Furcsa hírre lehettek figyelmesek a Nemzeti Sport olvasói 1996. március 4-én. A nyúlfarknyi cikk szerint a Csillaghegy egykor volt Budapest-szerte rettegett csatára, Esterházy Péter március 15-én Kossuth-díjat vehet át. Az író az őt a rádióban kérdező Aczél Endrének hasonlóan reagált a kitüntetések jelentőségét firtató kérdésre, ahogy később az Irodalmi Jelenben Jámbor Gyulának: megvan a jelentőségük, és ezt főként akkor tudja meg az ember, ha nem kapja meg őket. A megkapottakkal kevésbé törődik.
Huszonhat éve sokan érezték úgy, hogy a Nemzeti Sport szerkesztősége megszegte a hallgatólagos szabályt, vagyis azt, hogy nem osztja meg jól értesültként az információt az ünnep előtt, mert az méltatlan lenne. Akkor még nemcsak értelmiségi köröket háborított fel, hogy Torgyán József az átadót követően parlamenti felszólalásban nevezte nemzet- és vallásgyalázóknak Esterházy Pétert és Petri Györgyöt kitüntésüket számonkérve a minisztertől. Igaz, akkor még a magyar történelem ritka kivételes időszakában, demokráciában éltünk. Mégha nem is ugráltunk örömünkben emiatt, mert természetesnek véltük. Éppúgy, ahogy a levegőt, a tiszta vizet vagy a menetrend szerint közlekedő villamost sem ünnepeljük.
Másfél évtized sem telt el, amikor 2010. őszén Radnóti Sándor lemondott a Kossuth-díj Irodalmi Albizottságának elnöki tisztéről, tapasztalva, hogy kultúrpolitikusok nyíltan beszélnek arról, szerintük ki érdemel díjat és mert az alkotmánybíróság jogkörének megvonását az ország alkotmányos rendjével szembeni támadásnak látta. Fél éve kormányzott a második Orbán-kabinet, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER) már meghirdette, de a miniszterelnök és stratégái fejében talán még csak derengett a sajtó-, az akadémiai, és egyetemi szabadság eltiprása vagy a kultúrharc meghirdetése. A filozófus-irodalomtörténész – és Bacsó Béla egyetemi tanár, Baranyi Ferenc költő, Sándor Iván író, Takács Zsuzsa költő, Závada Pál író - mégis előrelátták, amit mások nem, és bölcsen döntöttek. Tudták, hogy a Kossuth-díj méltósága elveszik, megmentették hát árnyékától a sajátjukat. Bár ne lett volna igazuk.
Legutóbb a valaha szebb napokat élt énekesnőnek gratulált a jelölésért a kereskedelmi tévé műsorvezetője. A válaszból megtudhattuk, hogy nem ő erőlteti ezt a témát, és bár nemzedékéből mindenki megkapta már, ő nem irigy. És amellett, hogy letett annyit az asztalra a magyar zenéért, hogy megkaphatja, a zenében és az öltözködésben is rendszerváltást csinált.
Nekünk pedig marad a feszengés. Évről-évre egyre nehezebb tudomásul venni, ki öltözhet szép ruhába és vehet át állami díjat. Egyre kevésbé önfeledt az öröm, és nehezebb a mellékgondolat nélküli a gratuláció, mert egy halmazba kerülnek azok, akik megérdemlik, és azok, akiknek kurzusművészetét hálálja meg a NER. Hazudva minőséget, méltóságot és a jól végzett munka nyugalmát. Pedig, ismét Esterházyt idézve: „Hiba volna azt gondolni, hogy a díjjal valamilyen passzust, pecsétet kapott arra, hogy minden rendben van. A díjakkal nem lehet megkapni a nyugalmat. Azt nem hozzák meg.”