A második világháború után született generációk sokáig elképzelhetetlennek tartották, hogy a színházak bezárjanak. Az 56-os forradalom idején is csak néhány hónapra zártak be a teátrumok. Aztán jött a pandémia és hosszú hónapokig többször is nem játszottak a színházak. Most meg itt a rezsiválság és újabb bezárási hullám jöhet a téli hónapokra.
A magán és független színházak egy része újra létveszélybe kerülhet. Persze nincsenek könnyű helyzetben az állami vagy önkormányzati fenntartású teátrumok sem, de a biztosabb tulajdonosi háttér miatt, ha nem játszanak, valószínűleg még akkor is ki tudják fizetni a béreket. A magánszínház viszont, bár az intézmények egy része valamennyi állami vagy más támogatáshoz is juthat, (de csak egy része) a piacról kellene, hogy megéljen. Vagyis maga dönti el, hogy a többszörösére emelkedett rezsiköltségek miatt játszik, vagy átmenetileg lehúzza a rolót. Az egyik színház igazgatója, lapunknak azt mondta, hogy a bezárás öngyilkosság lenne! És tényleg van benne valami. Ha újra és újra bezárunk egy színházat, nagyon nehéz, egyre nehezebb, újra kinyitni. Kizárólag a belépőkből nálunk színházat fenntartani szinte lehetetlen. De azt jó látni, hogy a közönség még az egyre nehezebb megélhetési körülmények között is kitart a színházba járás mellett. Sőt még a közösségi finanszírozás is megjelent ebben a szférában is. Mindenképp elismerésre méltó a magánszínházak hozzáállása, vagyis, hogy próbálnak nyitva maradni, előremenekülve, ha, kell racionalizálással, alternatív fűtés rendszerrel és más eszközökkel tovább játszani. Arról is hallottam, hogy az egyik kisebb játszóhely tulajdonosa mecénási gesztusként emeli a színészek gázsiját. A jegyárakat már nem nagyon lehet drágítani, bár valószínű arra is lesz példa. Jó lenne, ha az előremenekülés nem járna újabb veszteségekkel. Azokból már van úgyis épp elég!