Azt írta a spanyol El País: „Az 1950-ben Uruguaytól elszenvedett riói 1-2 csak vicc volt ehhez képest.”
És tényleg.
Brazília másodszor rendezett labdarúgó-világbajnokságot, annak elődöntőjében pedig 7-1-re kikapott Németország csapatától.
A 29. percben 5-0-ra állt a meccs. Gundel Takács Gábor mellett ültem a Belo Horizonte-i stadionban, és kedves komám, a dokumentálhatóan géniusz riporter azzal fordult hozzám: „Volt-e már hasonló kudarc a brazil futball történetében?”
„Lapoztam”, azaz görgettem a számítógép egerét, és – csekélység – 1920-ig visszamenve ráleltem, hogy Uruguay 6:0-ra győzött Brazília ellen a negyedszer megtartott Copa Americán, a chilei Viña del Marban.
A német válogatott 2014 előtt soha nem nyert Brazíliában. A seleção 30 esztendeje, az angoloktól 1984-ben elszenvedett 0-2 óta nem kapott ki hazai pályán európai együttestől, és egy híján 40 év, 62 mérkőzés után veszített először tétmeccset hazai pályán. (A Copa 1975-ös elődöntőjében is Belo Horizonte városában kalapálta el 3-1-re Peru csapata). A 7-1-es elődöntő világrekord; az előző csúcs, az első vb dupla 6-1-e (Argentína–Egyesült Államok, Uruguay–Jugoszlávia) 84 éven át élt.
Az aréna mesés környezetben, a felső tízezer világában épült a Pampulha tó partján. A brazil csapatbusznak a hoteltől a Mineirao stadionig megtett útját egyenes adásban sugározta a vb-közvetítésre – az O Globo televízióval együtt – jogosult, naponta 24 órás futballműsort előállító Sport Tv.
Ez a társaság ugyancsak nonstop közvetítette, miként szállítják a hordágyhoz kötözött Neymart a klinikára. A brazil talizmánt a negyeddöntőben brutálisan hátba rúgta a kolumbiai Juan Zuniga. Hazatelefonáltam, és megkérdeztem, min múlik, hogy Neymar felgyógyul-e vagy örökre nyomorék marad. Az orvosi válasz az volt: mikronokon.
Naná, hogy a FIFA Kolumbiát választotta a vb legsportszerűbb csapatának.
Bernard, aki Neymar helyén játszott – bocsánat: lépett pályára –, úgy festett, akár egy elveszett gyerek. A sárga lapok miatt hiányzó Thiago Silvát „pótló” Dante még úgy sem.
Toni Kroos, Miroslav Klose, Thomas Müller, de még Sami Khedira vagy a cserejátékos André Schürrle is tobzódott a döbbent brazil labdarúgók között. Ilyen lenyűgöző gála után méltatlan volna bárkit is kihagyni, a diadalmas csapatban tehát játszott még Neuer, Lahm, Boateng, Hummels, Mertesacker, Höwedes, Draxler, Schweinsteiger, Özil. A kis területen nagy élvezettel zajló tiken-taken közben Réthy Béla, a ZDF szpíkere így kommentált: „Khedira, Özil, megint Khedira, őrület... hú, mi folyik itt!”
A németek hét gólja 14 kísérletből született; a 2014-es világbajnokság résztvevői 41-szer próbálkoztak ennél több lövéssel egy-egy meccsen. Ám a győztesek produkciója az egyetemes labdarúgás csúcsteljesítménye. Olyannyira felülmúlhatatlan, hogy hasonlóra a következő 500 évben nem lehet számítani. Igaz, erre a 7-1-re sem gondolt senki...
Nem mellesleg: Oscar a 90. percben „szépített”.
A meccs végén a német játékosok nem tudták, mit tegyenek. Ünnepelték volna a futballtörténeti győzelmet, ugyanakkor együtt éreztek a dél-amerikaiakkal, sőt vigasztalták „agyon vert” pályatársaikat, láthatóan őszinte tiszteletet tanúsítottak az ötszörös világbajnok Brazília képviselői iránt.
E világbajnokság után Júlio César, Dante, Ramires, Bernard és Fred Guedes soha többé nem kapott helyet hazája válogatottjában. Maicon is csak egyszer, akkor játszott hetvenötödször a seleçãóban. Fernandinhót szintén el kellett volna felejteni, de Tite szakvezető meghívta őt, és a középpályás menthetetlen öngólt fejelt a belgák elleni vb-negyeddöntőben 2018-ban (1-2).
Dante hetedik pokla után a Belo Horizonte-i Gazeta Esportivában egy sírkő volt a címlapon ezzel a felirattal: Futebol Brasileiro. Az O Dia azzal gyászolt első oldalán: „Gyalázat a futball földjén.” A Lance még inkább megrendült: „A történelem legnagyobb szégyene.”
A francia L'Équipe így számolt be a labdarúgó-história első számú eredményéről, amelyhez képest a berni csoda, az 1954-es NSZK–Magyarország vb-döntő 3:2-je kismiska: „Hihetetlen. E mutatvány egyedülálló, mert Brazília ellen született meg Brazíliában, az itteni világvége napján.”
Az olasz La Gazzetta dello Sport szerint „a németek megsemmisítették a seleçãót Luiz Felipe Scolari brazil szakvezető segítségével, aki mindent rosszul csinált.” A német Bild joggal írta: „Nincsenek szavak!”
A nagy trouvaille azonban a USA Todayé volt. (Na persze Kroosék kunsztjai után.) Az amerikai lapban németül látott napvilágot: „Oh, mein Gott!”
A páratlan szenzáció nyomán még a Népszabadság is bekerült a Németországban összeállított nemzetközi sajtószemlébe. Azt jelentettem Joachim Löw szakvezető „történészeinek” Pampulha-parti parádéjáról: „A brazil futball elvesztette brazil jellegét. Amit Brazília 1958, első világbajnoki diadala óta felépített, azt másfél óra alatt rommá változtatta.”
Mégis, amikor „Gundival” leszálltunk a sajtóbuszról Belo Horizonte belvárosában, azt láttuk: néhány fiatal látszólag gondtalanul szambázik egy utcasarkon. Ugyanúgy tátva maradt a szánk, mint a 7-1-től...
Másnap a reggelinél kondoleáltam az ismerős pincérnek. Azt felelte derűsen: „Ami volt, az tegnap volt. Ma új nap van. Soha nem lesz ismét tegnap.”
Dilma Rousseff brazil elnök asszony is azt üzente a Twitteren: „Mint valamennyi honfitársam, én is módfelett szomorú vagyok a vereség miatt. Nagyon sajnálom mindannyiunkat, a labdarúgókat és a szurkolókat egyaránt, de nem törhetünk össze. Brazília, rázd meg magad, és állj fel újra!”
Azért Júlio César rezignáltan tekintett a jövőbe: „Elképzelem a napot, amikor meghalok. A legszörnyűbb nem az lesz, hogy távozom az élők sorából, hanem az, hogy bemondják, elhunyt az 1-7-es kapus.”
