Dramaturgként végzett és dolgozik, nemrég viszont első drámáját mutatták be a Centrál Színházban. Kezdetektől ott szunnyadt önben a drámaíró, vagy menet közben jött meg az étvágy a drámaírásra?
Érdekes ez a szerzőség – egy dráma után még nem érzem magam igazán drámaírónak. Eddig elsősorban adaptációkat írtam, illetve közösségi színházi munkákban dolgoztam, például most az Apertúrával (volt K2), de anno Schilling Árpáddal és Láng Annamáriával is közösen írtuk a darabokat. De hogy otthon ülök egyedül az asztalnál, kitalálok valamit és megírom, abból ez az első. Vannak kétségeim, ettől drámaíró lettem-e már és írok-e majd még. Ez is váratlanul jött. Láttam a román Cristi Puiu Sieranevada című filmjét, aminek nagyon megtetszett a dramaturgiája, és azt gondoltam, milyen izgalmas lenne ezt a fajta fragmentált jelenetezést színpadon is kipróbálni, egy családtörténetet így megírni. Pont akkor volt meghirdetve az Örkény Drámaírói Ösztöndíj, és egy hirtelen ötlettől vezérelve beadtam a tervem.
Ahhoz képest, hogy első drámája és nem drámaíró, rögtön mély vizet választott, épp ezzel a szerkezettel, hiszen ez bevonzotta a sok szereplőt, a sok szituációt, és hogy nagyon sok probléma vetődik fel. Mindez nem rejti magában a veszélyt, hogy mindent csak felszínen tud érinteni? Igaz, rímel is arra, amit karaktereivel ábrázol, hogy mennyire felszínesen, panelekben gondolkodunk.
Igyekeztem azért minél jobban kibontani a helyzeteket, és minél mélyebbről jövő mondatokat írni. Panelek és közhelyek amiatt vannak, mert működnek. Emberi dolog panelekben gondolkodni. Megtanulsz bizonyos viselkedésformákat, elsajátítasz megszokott gondolatokat, és azok beépülnek. Így a valóság igényével fellépő emberábrázolásnál elkerülhetetlen, hogy panelekben (is) gondolkodjanak a szereplőid.
A másság és annak el nem fogadása, ami összefogja ezt a sok szálat. Az összetartozás érzése pedig felvillantja a reményt, hogy képesek vagyunk az előítéletek ellenére is az elfogadásra, és ez felülír minden nézetbeli ellentétet. Nem túl optimista ez a hozzáállás, mikor családok mennek szét politikai hovatartozás meg előítéletek miatt?
Én ezt tapasztalom magam körül. Ha ugyanis van egy szülinap vagy esküvő, ezek a családok mégis összejönnek, és képesek együtt ünnepelni. Képesek megrázni magukat, és inkább kerülni a kényes témákat, csak le tudjanak ülni egy asztalhoz. Akkor már nagyon nagy a baj, ha ez nem tud működni.
Sok olyan élményem van, amikor túl kell lépjek a nézetkülönbségeken, sőt, olykor direkt keresem is azokat az embereket, akik nem ugyanúgy gondolkodnak, mint én. És leülök velük beszélgetni, mert érdekel az, ahogy ők látják a világot. Szeretném megérteni őket, még akkor is, ha nem tud közeledni az álláspontunk. Elfogadom, hogy ez van: mások másként gondolkodnak, de attól még nem vagyunk ellenségek. Amíg valaki nem bántja a másikat, amíg nem beleszólni, csak hozzászólni akar a másik életéhez, addig el tudom fogadni, és kíváncsi is vagyok a mozgatórugóira: miért alakult így a véleménye, mi a múltja, mi a története? Az írói munka nagy része abból állt, hogy a rasszista, homofób, xenofób karaktereknek tűnő szereplők igazságát is megkeressem. Összetett emberi lényeket igyekeztem ábrázolni, és nem egydimenziós, korlátolt hülyéket felmutatni.
Hogyan sikerült a teljesen másképp gondolkodók bőrébe bújni?
Megpróbáltam képzeletben beszélgetni velük. Ha megértjük az okokat, miért gondolkodik valaki másképp, mint mi, talán a párbeszéd is elindulhat két ember vagy adott esetben két tábor között. A színházi szakmán belül is annyi sérelem van az emberekben, akár szakmai, akár személyes, hogy nagyon nehéz nagyvonalú, nyitott gesztusokat tenni egymás felé, és ahogy telik az idő, egyre nehezebb. Nekem 32 évesen még nincs túl sok sérelmem másokkal szemben. Nem igazán tudok olyan embert mondani, akivel ne ülnék le szívesen beszélgetni. De sajnos a korábbi generációk feszültségei továbböröklődnek, és azt is nekünk, vagy még a nálam is fiatalabbaknak kell majd elsimítani – kemény munka lesz. És sok-sok beszélgetés.
Ön kitágítja a családi kört a nemzet felé – bejön a jelen a tévén keresztül, a múlt az eredetmítoszon. És azt látjuk, nemzeti szinten azért már kevésbé reményteli, optimista a kép. Itt kevésbé tudja felülírni a különbözőségeket az összetartozás érzése.
Miért? Ibolya, a Svájcból hazatérő nagynéni azt mondja: „Ezek itt ezer éve attól félnek, hogy kihalnak. De sajnos vagy nem sajnos, nem fognak kihalni.” Én is a magam részéről, bár évről évre egyre nyomasztóbbnak érzem a légkört, még itt vagyok, és igenis munkálkodik bennem a nemzeti összetartozás érzése. És még ha nem is a Nélküled című számban találom meg, nekem is nagyon sok mindent jelent magyarnak lenni. Az is ad egyfajta magyarságtudatot, hogy klasszikus és kortárs történeteket mesélek magyarul. Amikor lefordítok egy külföldi darabot, adaptálok egy regényt és színházat csinálok magyar színészekkel, magyar nézőknek, akkor elvárom, hogy az én magyarságomat ne kérdőjelezze meg senki csak azért, mert mást gondolok, mint ő. A reményt pedig sohasem szabad elveszíteni. Sokan kiüresedettek, elcsigázottak, de csinálni kell a dolgunkat. Mert, ahogy Szerb Antal írja: „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.
A darab elején többször is elhangzik: „nincs, amihez ne lehetne hozzászokni”.
Az Édes Anna-adaptációnkban (amit Szenteczki Zita rendezett az Örkény Színházban) is elhangzik ez a mondat, sőt, ha lehet, igyekszem minden színpadi szövegembe beleírni. Camus-től loptam a Közönyből, ahol így hangzik: „Tulajdonképpen nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.” És ezt így látom én is. Tapasztalom a saját bőrömön, a környezetemben, de ezt mutatják a holokausztról vagy bármilyen traumafeldolgozásról szóló élményregények. Az ember bármihez hozzá tud szokni. Ennek persze negatív aspektusai is vannak, mindenesetre az, hogy minden helyzetben tudunk alkalmazkodni, alapvetően pozitív dolog, mert a túlélést segíti. Persze a megszokás a változás ellen is dolgozik. A változáshoz akarat és kitartás kell. Ez is benne van a darabban: képes-e megváltoztatni az ember a környezetét, és ha igen, vajon érdemes-e. Mert az ember belefeccölhet sok energiát valamibe, amitől egyszer talán majd másképp működnek a dolgok, de nem biztos, hogy megéri, mert közben meg esetleg belepusztul. Nem kevés ilyen sorsot látunk magunk körül.
Ön most hol tart ebben a kérdésben?
Hullámzik, de most ebben a pillanatban úgy érzem, nem szeretnék belepusztulni semmibe. Ezért sok mindent eltartok magamtól. Mentális higiéniám megőrzése érdekében bizonyos helyzetekbe nem megyek bele, bizonyos cikkeket nem olvasok el. Leülni beszélgetni valakivel azért más, mert azt feltételezi, hogy kölcsönösen érdekli a feleket, mit gondol a másik. Ha a kíváncsiság és a figyelem ott van mindkét oldalon, már félig megnyert a meccs.
Legközelebbi magyartenger-előadások:
november 20., december 3–4., 18., 21.
