magyarság;oligarchák;Árpád-ház;

Vasszegekkel veretel (Fehér Béla: Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett)

Vérbő és különféle leszaggatott, levágott, kinyomott, megcsonkított emberi testrészekben gazdag szatirikus krónika a XIII. század végi magyarországi feudális anarchia korszakából, közelebbről az utolsó bizonyosan Árpád-házi uralkodónak tekinthető IV. (Kun) László regnálásának mintegy húsz esztendejéről – szerelmi vágyakkal fűszerezve, kacagtatóan humorosan és zenei aláfestéssel. Fehér Béla legújabb regénye apokrif és posztmodern geszta (52 articulusban, fejezetben), melyet a „mesternek mondott C., név szerint Cuppán” pék, zenész és írástudó, a Gesta Hungarorum szerzőjének, Kézai Simonnak a barátja vetett papírra, méghozzá az említett paptól ajándékba kapott, az előd P. magister szignójával ellátott íróállványon!

Az emberi sorsot és a történelem menetét egyként borúval szemlélő egykori pék, alkalmi kelmefestő és segédvízbecsűs már az új király, III. András idején, görbült lábbal, megöregedve viszi betűit a papír csataterére, s idézi fel emlékeit a budai Tábor-hegy tövében nyitott lacikonyháról, ahol barátaival nemcsak az éhes gyomroknak kínáltak friss pecsenyehúsokat, de az ötük (Cuppán, Bese, Hadacsu, Lebejk, Kozma) alapította és alkotta középkori „pre-jazzrock” zenekar (három fúvós, egy vonós és egy üstdobos) révén a lelkeknek is gyógyírral szolgáltak művészi-improvizatív, a trubadúrlírán túlmutató muzsikájukkal. Olyan örökbecsű dalokkal örvendeztetve meg a nagyérdemű (jobbára) pogány, (szelektíve) keresztény hallgatóságukat, mint a Kis virág, Szól a fügemadár, Szép és cifra asszony, Három kötés tatár cérna, Megunt rabság, Szénán feküdni, szenvedve, Röpül az úti por, Távozzatok haraggal, Újjászületés fürdője – vagy a harci- és kardtáncra ingerlő dobszólóval: a Vasszegekkel veretellel. Királyi jegyességi ünnepeken, lakodalmakon éppúgy fellépnek, mint tömeges karóba húzásokon.

Utóbbiak inkább jellemzőek a gyékényes szekéren zötykölődve és egy táncos medve társaságában országos turnét bonyolító zenészek kényszerű fellépési helyszínét tekintve, mivel az oligarchák korában, amikor a királyi hatalom fityfenét ér, s időről időre változnak az erőviszonyok a nagy­urak vagyonért, területért, hatalomért folyó harcában, ahogy a szövetségek kötése és bomlása, az árulás, a cselvetés, az ármány a dolgok normális rendjét jelenti, a kivégzések, a rivális családok lemészárlása nemcsak mindennaposak, de látványos népünnepélyek is.

Ebben a korszakban zenésznek-művésznek lenni különösen embert próbáló feladat, ahogy a nép egyszerű fiának sem könnyű életben maradnia, mikor a királyok, nemesek sem természetes halálnak halálával halnak, jobbára méreg vagy gyilok végez velük.

A Cuppán-krónika, bár személyes indíttatású, mivel meghatározó szerelmi vágy motiválja szerzőjét – a regény címében szereplő szicíliai udvarhölgy irányába –, mégis hitelesebb kor- és kórképet nyújt (a fikció szintjén) a rendkívül zavaros történelmi időszakról, mint a hivatalosnak tekinthető, megrendelésre írt geszták. Ennek – a történelmet a győztesek írják a saját szájuk íze szerint, s visszamenőlegesen is – komikusan és szellemesen megformált (egyben persze elszomorító) visszásságát, „túltolt szekereit, karóit” és kritikai paródiáját Cuppán és Kézai mester „szakmai” pár­­beszédei jelenítik meg a legvilágosabban, mivel utóbbinak minduntalan beleszólnak, mit írhat, mit nem, s az adott erő(szak)viszonyoknak megfelelően kell az eseményeket tálalnia, illetve a különféle nemes urak családfáját kedvező színben megalkotnia, tulajdonképpen a képzeletéből, hamisítva a történelmet. „A krónika úgy érdekes, ha sok a csata benne. Ez is egy szempont. Ha nem történt csata, kérik, találjunk ki egyet vagy kettőt. A csaták hódításról, a nemzet erejéről szólnak, ezekről az utókor is szívesen olvas. Ha nincs csata, mi marad? – Csupa pártütés, árulás és gyilok.”

Nem tévedünk nagyot, ha a nagy kor-, mű- és nyelvtörténeti ismerettel gazdálkodó, azokat parodisztikusan és artisztikusan kezelő regényt, amiben a fenti történelemcsinálás mellett a hatalom a mindenek felett való, ahol Attila és Árpád síremlékét érdek szerint összevissza hurcolásszák, s a kenés (a korrupció) az érvényesülés természetes és nélkülözhetetlen kelléke, nemcsak a XIII. század tükreként forgathatjuk – jelenkori énünk kontúrjai biztos felismerhetők benne, holott a didakszisnak nyoma sincs a fikció foncsorán.

A kumánoktól (kunoktól), böszörményektől, szavárdoktól, avaroktól, longobárdoktól, fekete magyaroktól, görögöktől, törököktől, szaracénoktól, hunoktól és megannyi más nép fiától nyüzsgő krónikában csak egy biztos: a bizonytalanság – aminek derűjét a krónika-regény szatirikus megformáltsága, nyomorúságát a történelemszemlélete (ciklikusságra alapozott állandó ismétlődése, így aktualitása) adja. (Ahogy a hatalom mozgatóelvszerű, puszta akarásában, mintha itt is Nietzsche teóriája köszönne vissza.) E derű és ború – műfaji sajátosság és történelemelmélet – vegyítékének (és a regény nyelvi szerveződésének) jó példáját nyújtják az alább idézett mondatok, melyekkel ajánlom jó szívvel e könyvet, és zárom soraimat: „A miskulancia kondérban főtt étel, beledobálnak mindent, ami adódik. Húst, csontot, növényt, lószőrt, szakadt sarut. Az íze jó lehetne, ha kapna elég sót, de nem kap. Ilyen a magyar királyság. Ezzel aztán nem tudott a tolmács megbirkózni.” (Magvető, 2022. 240 o.)