A napokban a patinás osztrák konzervatív lapban, a Die Pressében cikk jelent meg arról, hogy a magyar kormányfő megszelídül, ha az uniós pénzekről van szó. Valóban, a nyugati sajtó egy részében még az a kép él Orbán Viktorról, hogy szerint bár radikális kijelentéseket tesz „Brüsszellel” szemben, de adott esetben pragmatikus megközelítésre képes. Csakhogy ez a kép már nem felel meg a valóságnak, békülékenységről szó sincs. Amint nyáron Tusnádfürdőn fogalmazott, szerinte 2030-ról már nettóbefizetők leszünk az Unióban, s akkor már „mi rendeljük a zenét”. Csakhogy az érzésük éppen az lehet, hogy már most mi akarjuk rendelni azt a bizonyos zenét, miközben az uniós támogatások nélkül (az uniós helyreállítási alapból 5,8 milliárd, a Kohéziós Alapból 7,5 milliárd eurót kapnánk) a magyar gazdaság nyilvánvalóan halálra van ítélve.
Ehhez képest, amikor a magyar kormánynak kicsit több erőfeszítést kellene tennie azért, hogy tényleg uniós tagországként viselkedjen, ebből semmit sem látunk. Épp akkorra időztették a „brüsszeli szankciókról” szóló, úgynevezett nemzeti konzultációt, akkor fenyegetünk az Ukrajna közös uniós megsegítését célzó EU-s hitelfelvétel megvétózásával, s akkor tűnünk ki a leplezetlen orosz propagandával, amikor az Unióban azon tűnődnek, megadják-e nekünk a pénzeket, vagy sem.
Ezt a stratégiát nem érti az ember, de a következményeit máris látjuk. A német és holland parlament már olyan határozatot fogadott el, amely deklarálja: csak akkor szabadítsák fel a támogatásokat Magyarországnak, ha a korrupcióellenes intézkedések valóban működnek is, s hasonló tartalmú, igen kemény állásfoglalás elfogadására készül az Európai Parlament.
Csodálkozunk azon, hogy nem hisznek nekünk? Aligha. De minden jel szerint a propaganda fenntartása még a teljes gazdasági csődnél is fontosabb a kormány számára. Erre mindig lesz elég pénz.