Bármennyire próbálkozik is az ember felelősséggel, felelősségtudattal lenni saját maga vagy hozzátartozói iránt, és a lehetőségeihez képest védeni az egészségét, ez az igyekezet az életet veszélyeztető krízishelyzetben elbukhat. Az emberiség történelme bebizonyította: szolidaritás, mások segítsége nélkül nem marad életben az ember.
A segítő és segített erkölcsi alapvetését a Bibliából, az irgalmas szamaritánus történetéből ismerjük. Ez egyetemes erkölcsi parancs, évezredeken át törvényekben öltött testet. A történetet és az üzenetét a kormány azonban láthatóan nem ismeri, és nincs olyan egyházi vezető, aki azt kérdezné a szociális ellátásról szóló új törvény kapcsán: az embertársakkal mi lesz?
A szociális ellátásra vonatkozó új rendelkezés szerint a gondoskodás kötelezettségének sorrendje a következő: önmagad, a hozzátartozód, a település önkormányzata, végül a karitatív szervezetekkel karöltve az állam. Az állam egyszerűen ledobja magáról ezt a felelősséget. Nem érdekli a szociális biztonság! Ami nem egyszerűen pénzkérdés, hanem feltételek összessége, képesség arra, hogy az egyén fenn tudja tartani az egészségét, ki tudja elégíteni a fizikai és mentális, emberi szükségleteit. Ez a fokmérője az emberi jól-létnek, életminőségnek. Ha a feltételek romlanak, krízishelyzet áll elő.
A kormány szövegében keveredik a pénzbeli ellátás, a segélyezés, az egyén lakhatási problémája azzal, amikor valaki valójában az egészségkárosodása kapcsán kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Az előterjesztők azt sem értették, mi a gondoskodás, a gondozás, az alapápolás és a professzionális ápolás. Az ellátás szakmai hátterét sem voltak képesek elképzelni a fentiek szerint. Mert akkor választ adtak volna többek között erre: kinek a kötelessége kezelni az egészségügyi krízishelyzetet? A jelenlegi kórházi ápolási osztályok kiürítésével hova száműzik a rászorultakat? Klinikai professzionális ápolást az egyházakhoz, szociális ellátásba? Ahol felkészültség, felszereltség, személyzet és klinikai szakmai tudás sincs?
Mert ez következik, ha a jelenleg klinikai kezelést is igénylő, rehabilitációra szoruló, egészségkárosodott, a stroke vagy a poszt-covid súlyos szövődményeiben szenvedők kikerülnek a professzionális ápolás felügyelete alól és a klinikai ellátás világából. Ez gyilkos gondolat.
Az emberek talán még nem is értik, hogy ha bajba kerülnek, ők és segítőik magukra maradnak. Jobbára a 65 évesnél idősebbek, hiszen a szakirodalom szerint a 60 év felettiek esetében a népbetegségek, a kritikus egészségi állapotok magukban hordják az ápolási, egészségügyi krízishelyzetet.
Eközben a normális országokban tudják, hogy miképpen kell az állampolgárok mindennapi életét behálózó törvényeket társadalmi egyeztetésre előkészíteni. Ott a kormány garantálja, hogy az elesettség vámszedői ne törekedjenek tisztességtelen haszonra! Az emberi méltóság tiszteletben tartásával kezelik az embereket. A szociális méltányosság és igazságosság keretei közt történik az emberek megsegítése nehéz élethelyzetükben.
Ideje lenne megkérdezni a kormányt, hová tették az amúgy zavaros szociális fejlesztésre, ellátásra felvett uniós pénzeket. Az egyházi ellátórendszer felkészültsége intézményben, szakemberben, módszerekben hová jutott? Ezután a tudatzavaros beteg állapotát milyen végzettségű ápoló ítéli meg? Elindítja, ha kell az 50 kilométerre fekvő kórházba? Mert a főiskolát végzett vagy kiterjesztett hatáskörű ápoló ritka, mint a fehér holló, a mentőtiszt meg kell máshol.
A törvényalkotó számára nem volt fontos, miképpen lehetne megtanítani az embereket: önrendelkezésüket úgy gyakorolják, hogy abból közjó is legyen. A nem ártani elv nem a kormányzati beszéd és a gyakorlat része. De hiányzik a jótékonyság elve, amikor a lehető legtöbb jót a lehető legtöbb ember számára kellene mozgósítani. Végül hol marad az igazságosság elve? Életüket tisztességgel ledolgozott emberek, családok kerülnek bizonytalan helyzetbe, minden előírt járulék befizetése után.
Amikor még úttörő munkát végeztek az otthonápolás képviselői - amúgy gyógytornászok, ápolók, orvosok -, megosztották egymással az egyik kerületben szerzett élményeiket. A helyszín egy lepusztult bérház egyik lakása, ahová az egyik szervezet önkéntese hívásra érkezett. A lakók napok óta nem látták a bent lakó házaspárt. Kinyittatták az ajtót. Két még élő, kilencven éves kor feletti ember feküdt a széles, kétszemélyes ágyon. A feleség lábtól, a férfi mellett. Napok óta nem ettek, nem ittak, és az ágy nyelte el nyomorúságos életük végtermékét az amúgy pedánsan tiszta lakásban. A férfi pár nappal korábban elesett, az ágyból nem tudott kikelni, a feleség pedig, aki addig gondozta, ereje utolsó cseppjét is elhasználva mellé feküdt. Várták a halált. Ez a kísérleti üzemmódban dolgozó szervezet szerencsére felkarolta őket, az életük ezután megváltozott.
Akkor beköltözött Magyarországra is a professzionális szakemberek által végzett otthonápolás csírája. Ez azonban csírájában is maradt, és éppen most verik szét. A benne dolgozóknak takarítói bérnél is kevesebb esetdíjat számolnának ugyanis. Elmaradt a közösségi ellátás nagy rendszerének fejlesztése. a klinikai ellátás és a szociális ellátás között. Ahol helye van ápolási otthonnak, bentlakásos otthonnak, intézményen kívüli ellátásnak, a pszichiátriai ellátás új formáinak. Ahol van szakmailag felkészült, kompetens szakszemélyzet a működtetéshez.
Kell, hogy az emberek lássák, van megoldás is, nem csak kormányzati ostobaság, ha végül magukra maradnak. Erre azonban a kormány még a megfelelő erkölcsi és szakmai kifejezéseket sem találja. Azzal kellett volna kezdeni: ki a segítségre váró embertárs?