„Sok vetítésen voltam már életemben, de ekkora ovációt még soha, de soha nem tapasztaltam”

András Ferencet nyolcvanadik születésnapján köszöntötték esttel, dokumentumfilmmel és frissen restaurált kultalkotása, a Dögkeselyű vetítésével.

„Sok vetítésen voltam már életemben, de ekkora ovációt még soha, de soha nem tapasztaltam” – mondta megilletődve András Ferenc a Magyar Művészeti Akadémia által a Pesti Vigadóban a rendező nyolcvanadik születésnapja alkalmából kedden megrendezett esten. A Dögkeselyű-vetítés, amire a rendező utalt, egy nappal korábban zajlott az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol több mint tíz perces tapssal fogadták, majd a film után szintén tíz perces ünnepléssel méltatták. Az eufória nyilván a szépkorú évfordulónak is szólt, de hiszem, hogy annak is, hogy a Dögkeselyű nemcsak, hogy pazarul öregszik – ma is elfogadnánk új filmnek –, hanem - ami igazából megdöbbentő - aktuálisabbnak tűnik, mint valaha.

Veri az ördög a feleségét (1977), Dögkeselyű (1982), A nagy generáció (1985): András Ferenc a szocialista világ, a szocialista életérzés legjobb látleleteit készítette el korai filmjeiben, mondhatni trilógiájában – fogalmazott Erdélyi Z. Ágnes a Filmvilág hasábjain. És valóban, az első nagy siker, a berobbanás a Veri az ördög a feleségét című alkotása volt, amelyben, ha prózaian szeretném megfogalmazni, konkrétan csak annyi történik, hogy egy népes vasutascsalád elfogyaszt egy kiadós augusztus 20-i ebédet. Ez nyilván annak idején átcsúszott a cenzorok szűrőjén, hiszen nem gondoltak bele, hogy mennyi mindent bele lehet forgatni egy ilyen ártatlan élethelyzetbe. A karakterek dokumentarista jelleggel megalkotott pontossága, a groteszk humor miatt imádta a kritika, de főleg a közönség, hiszen mindenki magára tudott ismerni valamelyik figurán vagy élethelyzeten keresztül. András Ferenc szerény megfogalmazása szerint a magyar ember szeret enni és ez volt a motivációja, ám úgy mutatta meg a kisstílűséget, hogy az nem bántó volt, hanem büszkén lehetett közösséget vállalni vele – ez pedig nagyon ritka képesség magyar filmrendezőnél. Sőt, akár európai szinten is az, manapság Paolo Sorrentino képes ezt a tökéletesség szintjén űzni. Mindemellett ott lapult a filmkockában a rendszerkritika, az államalapítás és az államalapító I. István király emléke, a nap egyben a magyar katolikus egyház egyik – Magyarország szentjének tiszteletére tartott – ünnepe – kommunista proletár környezetben. Nem mellékesen Francois Truffaut felvette a Veri az ördög a feleségét a kedvenc filmjei listájára, és évekkel később találkoztak is – azért nem akkor, mert a hatalom nem engedte még utazni a filmest.

Ám nem a két sz-betűs fogalom, a szocializmus és a szentmagyar triviális ellentmondásának kiélezése miatt nem tudott évekig forgatni mozifilmet, hanem mert a csehszlovák ellenzék Charta mozgalmával szimpatizált. Na meg persze, francia új hullám hatása alatt alkotott és végül sikerült elkészítenie Jean-Luc Godard Kifulladásig című klasszikusa után szabadon a szerzői krimit, a művész film noir-t, azaz a Dögkeselyűt – igaz, annak idején a magyar kritika csak a műfaji filmet látta benne. Mekkora sztori: két rózsadombi „hölgy” kifosztja a mérnök létére taxisként robotoló Simon Józsefet, akinek ezt senki nem hiszi el: sem a rendőrség, sem a saját apja, csak egy bűnöző, aki segít neki. Ilyet se látott eddig magyar mozivásznon. Másik mérföldkő, hogy ekkor kezdett el Cserhalmi Györggyel együtt dolgozni (akinek a mai napig ez a film az egyik legjobb alakítása, sok-sok másik mellett persze). Persze, ez a film sem csalt túl sok mosolyt a hatalom arcára, elvégre Magyarországon a tökéletes rendszerben éltünk, a bűnözés igen ritka deviancia volt. Talán azt is szerették volna elhitetni: ilyen nem is létezhet a proletárdiktatúrában. András Ferenc műveinek olaszos kultúrája nem véletlen, miképpen az sem, hogy mennyire kedvelték őt annak idején ott. A Dögkeselyűt az egyik legjelentősebb olasz elismerésre, Donatello-díjra jelölték, de a Dósai István (ő az, aki Rófusz Ferenc-imposztorként átvette az első magyar Oscar-díjat) vezette Hungarofilm sérült hangú kópiát küldött ki a versenyre, így a film csak második lett, és ezzel a film hosszútávú nemzetközi karrierje kellőképpen szabotálva lett. Erről igen keserűen emlékezett meg András Ferenc az esten vetített Rendező és holdvilág című dokumentumfilmben. Mindenesetre sikerült A nagy generációval újabb és igazából végső számot vetni Magyarországgal, amely olyan, mintha csak a legendás Muskátli presszó tiltott művészei és géniuszai jöttek volna újra össze szembenézni azzal, hogy kinek hogyan is siklott ki az élete.

András Ferenc későbbi filmjei nem érnek fel fel a trilógia erejével, de sokaknak ennyi sem jön össze. A későbbi sikertelenségnek különböző okai lehetnek, de talán a leginkább mérvadó, hogy nem igazán tudta a legfontosabb filmterveit megvalósítani, mert a rendszernek elege lett a nézők által igencsak kedvelhető, ám mégiscsak tartalmas és szókimondó filmekből. A legnagyobb fájdalom persze a Szerb Antal regényből készült Utas és holdvilág, amely nem születhetett meg, pedig, - ahogy András Ferenc fogalmazott - sok jelentkező volt és az örökösök úgy döntöttek, hogy csak ő rendezheti meg a filmváltozatot. Arra a kérdésre, hogy miért „némították” el András Ferencet, akkor Mécs Károly színművész azt mondta, hogy inkább olyan kurzusfilmekre ment el a pénz, melyek a rendszer nagyszerűségét hirdették. Mindenesetre egy ilyen kijelentés, minimum érdekes a legújabb kori kurzusfilmek korában.