aukció;Christie's;műtárgypiac;Sotheby’s;

Garanciától kábult műtárgypiac

Jó vagy rossz a műtárgypiacnak a nehéz gazdasági helyzet, az infláció, a háború? Az ágazat elemzői valamiért kötelességüknek érzik, hogy egy egy rendezvényt megelőzően véleményt nyilvánítsanak, miért vásárolnak vagy miért nem a gyűjtők.

 Most alig több mint egy hét alatt gyökeres fordulatnak lehettek tanúi, miközben a globális környezet változatlan maradt, ugyanazok a szereplők léptek a színpadra, így egyetlen magyarázata maradt a történteknek, az eladó portéka minősége. A Microsoft társalapítójának kollekcióját felkínáló rendezvényen fittyet hánytak a világeseményekre, minden felkínált műtárgy elkelt, csillagászati árak születtek, néhány nappal később viszont a hagyományos novemberi aukciók kis híján unalomba fulladtak.

Mindenki, aki számít a műtárgypiacon, ott volt az idény legnagyobb eseményének számító árverésen, amelyen Paul Allen, a Microsoft társalapítójának hagyatékát vitte kalapács alá a Christie’s. A művészettörténet fél évezredének legkiválóbb alkotásai kerültek terítékre. A kiárusítás eredménye minden várakozást felülmúlt, az eladók egymilliárd dollár körüli reményeivel szemben 1,6 milliárd dollárt jelzett a végső mérleg, új fejezetet nyitva az aukciók krónikájában. Az egyetlen kollekció értékesítési kategóriájában eddig a Macklowe házaspár kincsei fialták a legtöbb pénzt, a Sotheby’s tavaly ősszel, illetve idén tavasszal összesen 922 millió dollárt szedett be értük. Paul Allen gyűjteményére 19 országból licitáltak, az értékek kivétel nélkül elkeltek, többségük az előzetes becsérték felett. Öt mestermű ért több, mint 100 milliót, ilyen sem fordult még elő egy rendezvény keretében.

Georges Seurat Les Poseuses című képe lett az aukció rekordere; a pointilista stílus egyik csúcsának tartott kisméretű alkotáson három pihenő modell látható a művész stúdiójában. Seurat festményét 1999-ben egy New York-i kereskedőtől, hajdan a Sotheby’s impresszionista és modern szekcióját vezető David Nashtől vásárolta meg Allen. Hogy mennyit adott érte, nem tudni, annyi ismert, hogy a festmény 1970-ben megfordult a Christie’s londoni aukcióján, s 1,1 millió dollárért kelt el. Most a 75 millióról indított képet egy névtelen telefonos licitáló szerezte meg, 130 milliónál koppant a kalapács, így a költségekkel együtt 149,2 millió dollárt áldozott érte. Csúcsot döntött Cézanne tájképe is, amely 137,8 millióért ment el, Van Gogh provence-i alkotása 116,8 milliót ért, Paul Gauguin monumentális, 1899-es, Tahitiben készült műve, a Maternité II pedig 105,7 millió dollárral megduplázta a művész eddigi legmagasabb árát. Gustav Klimt is feliratkozott a százmilliósok közé, 18 évvel a híres, Adele Bloch-Bauer-portré 87,9 milliós eladása után, most 104,5 millió dollárt adtak a Birch Forest című művéért.

Ki volt Paul Allen?

A Microsoft Bill Gates nevével fonódott egybe a köztudatban, és csak kevesek tudják, hogy Gates a társaságot 1975-ben a művészetrajongó, és persze számítástechnikai zsenivel, Paul Allennel közösen alapította. Az első gép, amivel középiskolás korukban találkoztak „borzalmas zajt csapott, valamiféle kísérteties keverékét az idegesítő rovarzümmögésnek és a gépfegyver hangjának” – emlékezett vissza Allen egy interjúban, aki a lassú, zajos, ostoba, képernyő nélküli szerkezetre elmondása szerint már akkor műalkotásként tekintett. Néhány évvel később otthagyta az egyetemet, s meggyőzte a Harvardon tanuló Gatest is, hogy kövesse őt, majd megalapították a Microsoftot.

A céget fiatalon, 1983-ban – betegség, de lehet, hogy Gates és a közte kialakuló feszültségek miatt – elhagyó Allen később milliárdokat keresett a Microsoft tőzsdei bevezetéséből. Olyan új területeken fektetett be, amelyek örömet okoztak számára, és emellett jelentős összegekkel jótékonykodott is. Űrrepülés, filmkészítés, popzene és sport is felkerült az étlapjára; megvette a Seattle Seahawks amerikai futball- és a Portland Trail Blazers kosárlabdacsapatot, két múzeumot alapított Seattle-ben, támogatta az agykutatást, az állatvédőket, az etikus mesterséges intelligenciát, és nem mellesleg műtárgyakat gyűjtött. 35 év harc után, 2018-ban 65 éves korában győzte őt le betegsége.

A bevétel teljes összege Allen akarata szerint, jótékonysági célokat szolgál majd, de a megbízó nem hozta nyilvánosságra a potenciális haszonélvezők listáját, tartva attól, hogy egy esetleges vevő nem ért egyet a támogatni kívánt üggyel. A Christie’s egyébként garantálta az Allen-gyűjtemény minden tételét, ami azt jelenti, hogy amennyiben sikertelen lett volna az értékesítés, az aukciósház kész lett volna kifizetni a kialkudott minimumárat az eladónak. A hírek szerint a Christie’s nem teljesen egyedül vállalta be a kockázatot, több kép mögé egy harmadik fél is beszállt a biztonság kedvéért, azaz, ha a licit nem érte el a garancia keretében vállalt összeget, akkor a nevető harmadik lehetett a nyertes. Az árverési mérleg azonban azt jelezte, hogy nem sok esetben kerülhetett sor az előre megkötött ügylet nyélbe ütésére.

A későbbi, „normál” árverések tükrében viszont az derült ki, hogy nem veszélytelen eszköz az előzetes garanciavállalás. Ezeken a rendezvényeken a tűzijáték elmaradt, az utólagos elemzések leggyakrabban használt szava az unalom.

 Mind a Sotheby’s-nél, mind pedig a Christie’s-nél előfordult, hogy miközben a teremben buzgólkodott a kalapácsos ember, a vevők inkább a vacsorát választották. Hogy miért, arra a legkézenfekvőbb válasz a már sokat emlegetett tömeges garancia, azaz mindenki tudta, a portékát már eladták, mielőtt a licit megkezdődhetett volna. Persze közrejátszott az is, hogy a kínálatban kevés volt az olyan áru, amelyért érdemes lett volna ringbe szállni. A biztonsághajszolás, illetve a kivételes, egyedi alkotások hiánya magyarázza az érdektelenséget. A Sotheby’s, a Christie’s és a Phillips kínálatát minősíti, hogy az eladott művek többségének ára a minimumbecslés alatt maradt. Így csak találgatni lehet, hogy kinél is landolt az adott portéka, visszakerült-e az eladóhoz vagy az aukciósház raktárába, esetleg egy háttérben maradt harmadik fél jutott hozzá, vagy netán igazi vevője volt. Minden lehetséges.

A Sotheby’s-nél például a háború utáni szekció sztáralkotását, Andy Warhol 1963-ban készült, 80 millió dollárra becsült monumentális művét, a White Disastert (White Car Crash 19 Times) 74 milliónál ütötték le. A kép 1966-ban került neves svájci galériások, az Amman testvérek tulajdonába, most egy görög hajómágnás családja bocsátotta áruba. A képet nem védte garancia, ugyanakkor a rá tett ajánlat, egy egyre gyakrabban alkalmazott szerződéses gyakorlat szerint, visszavonhatatlan volt. Bár a Sotheby’s nem szolgált információkkal a vevő személyével kapcsolatban, sokan gyanítják, Patrick Drahi, a ház tulajdonosának megbízottja mondta ki a végső számot. Francis Bacon műve (Three Studies for Portrait of Lucian Freud) viszont garantált volt, a garancia mögött egy harmadik fél is állt, a kép végül alsó becsértékén, 30 millió dollárért kelt el. A modernek között felkínált Piet Mondrian mű jutalékkal 51 millió dollárt ért el, ami a mester árverési rekordját jelenti, ám a tranzakciót övező szóbeszéd sok mindenre rávilágít. Eszerint az ügyletet egy ázsiai pénzember garantálta, és miután nem volt a minimumként meghatározott 51 milliónál magasabb áron egyetlen ajánlat sem, az övé lett az alkotás. Állítólag a jutalékból engedett az aukciósház.

Sötét múlt

Két Egon Schiele művet is piacra dobott a Sotheby’s, annak ellenére hogy a művek múltja nem volt makulátlan. A 4-6 millió dollárra becsült önarckép nem kellett senkinek, miután köztudottá vált, hogy Wolfgang Gurlitt müncheni díler, Hitler személyes műtárgykereskedője kezén ment át. Wolfgang Gurlitt unokaöccse, Cornelius Gurlitt lakásán több mint ezer, kétes múltú képet találtak a hatóságok 2012-ben. A svájci és német intézményekbe elhelyezett, súlyos viták övezte hagyaték tisztázása azóta is tart. Az ugyancsak náci múltú, másik Schiele-képet, amely a New York-i Frederick és Ilona Gerstel gyűjteményéből került árverésre, sikerült értékesíteni 1,6 millió dollárért. A Sotheby’s szóvivője szerint nem leltek áruló nyomokra az Art Loss Registerben, az ellopott műtárgyak adatbázisában.

A jól bevált fegyver, a neves gyűjtemények piacra dobása viszont működött, így a Whitney Museum volt elnöke, a neves ügyvéd, David Sollinger 23 felkínált műtárgya közel 138 milliót fialt, és bár itt is garanciával bocsátották útjára a tételek zömét, jócskán sikerült túllépni az előzetesen elvárt bevételt. A művek fele magasabb áron kelt el a maximálisan elvárt összegnél, köztük volt Alberto Giacometti kézzel kifestett bronza (Trois hommes qui marchent) amelyet 26 milliónál ütöttek le, így a kasszába 30 millió került. Willem de Kooning ragyogó kollázsa 33.6 milliót ért. A CBS-alapító William Paley kalapács alá került értékei közül egy Picasso (Guitare sur une table), amely Paley hálószobájának falán függött, 37 millióért kelt el, jócskán meghaladva 25 milliós becsértékét. Paley eladott képeinek bevétele, összesen 47 millió dollár ugyancsak jótékony célokra fordítódik, köztük a MoMa digitalizációs programjának támogatására. „The Now” – „A jelen”, már bevált címe volt a Sotheby’s ultrakortárs válogatásának, ez volt a ház harmadik hasonló rendezvénye, most 46 milliós mérleget produkált, 42 százalékkal kevesebbet, mint tavaly novemberben. Az eladott művek többségét ázsiaiak vásárolták meg; Salman Toor, Jacqueline Humphries és a szobrász Carol Bove egyéni rekordokat állítottak fel.

A Christie’s-nél a legnagyobb fiaskó, De Kooning Untitled III című, 35 millióra taksált képe az aukciósházra maradt, miután a garantált tételre nem volt fizetőképes kereslet. Sápadt eredményt ért el Jean-Michel Basquiat, a híres bokszolót, Sugar Ray Robinsont (1982) ábrázoló, műve is. Pedig mindent bevetettek a siker érdekében. Diszkrét zene helyett szólt a tamtam a Rockefeller Centerben, a kivetítőn mániákus precizitással verte a dobot egy sötétségből kiemelkedő alak, az irritáló fények között feltűnt egy izgő mozgó bokszoló, és egy kísértethang, amely az erő hatalmát dicsőítette, a jelek szerint nem nagy hatással. A minimum 35 millióra taksált képre két licit érkezett, 28,2 milliónál koppant a kalapács, ezt a költségek 32,4 millió dollárra hizlalták. A Sugar Ray Robinson 2007-ben tűnt fel utoljára árverésen, akkor a neves ékszerész, Laurence Graff szerezte meg 7,3 millió dollárért. Majd 2016-ban az Instagramra került fel, hogy Brett Gorvy 24 millióért adott túl rajta, vagyis a mostani leütés tükrében alig 4 millióval nőtt a mű értéke 6 év alatt. Jeff Koons acélvonata, a Jim Beam – J.B. Turner Train (1986), amely egy Bourbonnal megtöltött fémszobor, épphogy az alsó becsértékét meghalva 17 millió dollárt ért meg valakinek. Ugyanakkor Paul Gauguin, és olyan kortársak művei is, mint Dana Schutz, Robert Gober, Albert Oehlen, vélhetően mind a Christie’s raktárába kerültek a garanciavállalás miatt. De az előzetes becsérték alatt maradtak olyan divatos művészek munkái is, mint Gerhard Richter, Charles Ray, vagy Mark Grotjahn is. Legalább százmillióért vásárolt be a cég saját rendezvényén.

Egy denveri pénzember, Tom Marsico is jelentős csomagot bízott a Christie’s-re, benne Monet, Manet, Degas és Matisse műveivel, s mindre garanciát kapott a háztól. Némi vigaszt jelentett, hogy az akció végül nyereséges volt, 35,5 milliót ért a várt 31,5 millióval szemben. Elfogadható áron, 17,5 millióért kelt el Beatrice Hastings Modigliani által megörökített arca, és egy másik női portré, Man Ray fotója sem okozott csalódást; az 1926-os printre 3,3 milliónál csapott le a kalapács. A XXI. századi kortársak szereplése a Christie’s-nél is halványabb volt, míg alig néhány hónappal ezelőtt taroltak az ultrák, most mindössze 114 millió dollárt kapartak össze, épp hogy a felét a tavaly novemberi összegnek. Az elmúlt év felfedezettje, Anna Weyant viszont jól teljesített, 300 ezer dollárra becsült alkotása 1,5 milliót ért. Rashid Johnson is befutott, 3 milliót adtak a még „nedves” 2022-ben festett “Sunshine” című művéért. A pénz jótékonysági célokra megy, a Right of Return USA nevű szervezetnek, amely korábban börtönviselt művészek beilleszkedésének támogatását tűzte zászlajára. Salman Toor „4 Guests” című műve 857 ezer dollárért kelt el, az alkotó a teljes összeget egy közösségi segítő szervezetnek, nevezetesen a pakisztáni árvizek károsultjainak ajánlotta fel.

A novemberi kivételes tételek sorában meg kell még említeni Cy Twombly cím nélküli alkotását amely önmagában 42 millió dollárral járult hozzá Phillips egy estés rendezvényének 139 millió dolláros bevételéhez. A három „nagy” közül legkisebb aukciósháznál elkelt mások mellett egy Magritte 4,3 millióért, egy Grotjahn 9,8 millióért, a francia állam által nemrég restituált Chagall-portré (Le Père 1911) pedig 7,4 millióért talált vevőt.

„Nem összeomlás, de a dolgok nyilvánvalóan lassabban mennek, mint tavaly, vagy akár csak idén májusban. Aki arra gondolt, hogy Paul Allen értékeinek árverése iránymutató lesz a piacon, tévedett. Ez egy kivétel volt” – ítélkeztek az elemzők. Az Allen-gyűjtemény nem a széles értelemben vett piacot reprezentálta, hanem egy különleges személy kivételesen finom ízlését, és ez az, ami legjobban megragadja mostanság a gyűjtőket, akik a ritka mesterművekre vadásznak – mondta az ismert műtárgykereskedő, Dominique Lévy. Az értéket korántsem kizárólag az alkotás szépsége, egyedisége alapján mérik a vájt szeműek, napjainkban a provenance, vagyis az eredet körüli legendák súlya egyre jelentősebb vonzerőt képvisel.

Hazai kortárscsúcs

A pesti parketten is születtek százmilliós rekordok, igaz forintban. A Kieselbach Galéria első kortárs árverésén Kondor Béla 1958-as műve, A műtücsök felbocsátása című festmény 75 milliós forintos kikiáltás után 120 millió forintért kelt el, míg Keserü Ilona 1967-es, nagyméretű, Sírkövek 2. című festményét 110 milliónál ütötték le.