A pedagógusok, szülők, diákok hónapok óta tiltakoznak – legutóbb szombaton volt tüntetés –, mert úgy látják, a kormány tudatosan rombolta le az oktatást. Az Igazgyöngy munkájának is része a tanítás. Abban a hátrányos helyzetű térségben Kelet-Magyarországon, Berettyóújfalu környékén, ahol az alapítvány működik, mi jelenik meg ebből az iskolákban?
A környéken nem láttuk, hogy egyetlen iskola is csatlakozna, vagy szolidaritást vállalna. Mi megtettük most is, és korábban is. Hat éve, a kockás inges tüntetések kezdetén még volt egy-két kolléga, aki kijött velünk az utcára, de mára minden elcsendesedett. Próbálom érteni őket, valószínű, hogy ebben benne van a félelem, az elkeseredettség, az aggodalom, hogy mi lesz velük, ha egyedül maradnak a harcos kiállással. Sok olyan kollégát ismerek a környék iskoláiban, aki nagyon lázadozott néhány éve, de egy idő után feladta, mert a tantestületben senki nem követte. A mostani rendszer egyik legsúlyosabb hatása az, hogy közönyt alakított ki a pedagógusokban. Azt az érzést, hogy „nem tájékozódom, nem csatlakozom, nem érdekel más, csak megtartani a 45 perces óráimat, hogy ne találjanak rajtam fogást, de egyébként nem akarok már semmit…” Ez is egyfajta kiégés. Ezt érte el a hatalom a pedagógusok önállóságának, kreativitásának, elhivatottságának szisztematikus felszámolásával.
Ugyanott tartunk, mint a 80-as években, amikor a könyvben idézett első igazgatója azt mondta: „Jobb, ha megtanulja, hogy be kell állni a sorba”?
Igen, sőt rosszabb a helyzet és ezt nagyon nehéz megélni. A másságot elítélő gyermekvédelmi törvény, vagy az állam felelősségét megszüntető szociális törvény még azokon is túltesz, amit akkor megéltünk.
Az is egészen hátborzongató, hogy a pedagógus továbbképzésekben visszahozzák a roma pedagógia gondolatát, ami a rendszerváltás előtt etnikai alapon határozott meg másféle módszereket számukra.
A roma gyerekhez nem kell másfajta pedagógia, ahogy nem kell a német vagy az ukrán gyerekhez sem, és az egészségügyben sincs helye effélének! Ez olyan kaput nyit meg, amiben a kirekesztés, a rasszizmus kiteljesedhet. Sokkal szerencsésebb lenne a generációs szegénység és a szocializációs minták átörökítése felől megközelíteni ezt a kérdést.
Ön és az Igazgyöngy Alapítvány végig járta az utat a rajzóráktól a komplex fejlesztésig. Megtanulhatók ezek a lépések?
Ez nagyon hosszú folyamat. Földrajz-rajz szakon végeztem, majd egy általános iskolában kezdtem dolgozni, ahol sok, átlagtól eltérő gyerek tanult. A rajzzal sikerült a motivációs hiányt pótolni, majd Vekerdy tanár úr segítségével eljutottunk az alternatív pedagógiai módszerekhez, a Soros Alapítvány segítségével pedig már eszközöket is tudtunk venni. Amikor pedig azt éreztem egy fenntartó- és igazgatóváltás után, hogy ennek a gyerekközpontú, esélykiegyenlítő szemléletnek a megtartásában ez az iskola már nem partner, akkor léptem át a civil területre, és alapítványi fenntartásban megnyitottuk a művészeti iskolát. Akkor még elhittem, amit az egyetemen tanultunk, hogy egy jó iskola képes lefaragni a szocializáció okozta hátrányok felét. Hat településen 600 gyerekkel dolgoztunk, tankönyvet írtam, vitt a lelkesedés. Így telt el tíz év. Akkor az egyik településen végeztünk egy felmérést azoknak a halmozottan hátrányos helyzetűeknek a körében, ahonnan a diákjaink kikerültek és megdöbbentünk. Megnéztük, ki szerzett szakmát, alapított-e családot 18 éves kora előtt, el tudott-e költözni a szülői házból és követett-e el valami törvénybe ütközőt. Az eredmény szerint alig változott valami az iskolai hatás ellenére, ismétlődtek a családi életutak. Ekkor döntöttük el, hogy kell az oktatás támogatására egy másik vonal, és belekezdtünk a családgondozásba, kríziskezelésbe, aztán ez is kevés lett. Beleláttunk a lakhatási szegénységbe, megismertük, hogy a szülők tudás- és képességhiányuk miatt milyen életstratégiákat alakítanak ki. Így bővült folyamatosan a munka, elindult a közösségfejlesztés, lett tanodánk, majd társadalmi vállalkozást is indítottunk a háromszáz lelkes zsákfaluban, Toldon, hogy helyben is legyen munkalehetőség néhány embernek. Aztán azt vettük észre, hogy felépítettünk mindent, amire van állami intézményrendszer is, pótolva azt, aminek a kezelése ott nem megy. De ez nem lehet cél. A megoldásokat együtt kell keresnünk.
Egyre gyorsabban sorolja a bajokat. Nagyon dühös?
Hogy a csudába ne lennék dühös? Folyamatosan vívódom, mi a helyes út.
Mert ha mindent megoldunk az állam helyett adományokból, akkor az állam hátra dől és nem is fordít erőforrásokat a megoldásra, hiszen nélküle is rendeződik minden.
Lehet azt is mondani, hogy ne csináljuk, majd felnő egy politikusi generáció, amelyiknek fontos lesz mindez, vagy ez a kiszolgáltatott tömeg fellázad és kikényszeríti a változást. De mi van azokkal, akik most élnek? Ne segítsünk tovább a családoknak, ne váltsuk ki nekik a gyógyszereket, ne küzdjünk azért, hogy a gyerekeik ne essenek ki az oktatásból 16 évesen? Veszítsünk el egy újabb generációt? Nincs idő várni.
Amikor gyerekszegénységről beszélünk, nem Hajdú-Bihar jut eszünkbe, hanem Borsod, Szabolcs vagy Dél-Baranya. Mitől lett országosan ismert és a fővárosi értelmiség számára is elfogadott az Igazgyöngy és – ahogy a gyerekek nevezik – Nóri néni?
Karácsony körül sok civil szervezet keres meg minket, hogy tudunk-e átadni adományokat, mert nekik nem adnak eleget az emberek. Mindig megkérdezem, miért nem vagytok láthatók? Tipikusan azt felelik, nem akarják, hogy kiderüljön, mekkora egy településen a szegénység, mert akkor szembe kerülnek az önkormányzattal. Így nem lehet semmire jutni. Mintha két világ lenne, és azt hiszem, mi a valóságot képviseljük. Az érintett emberekre nagyon vigyázva, de mi meg merjük mutatni a problémát, hiszen mondjuk a családon belüli erőszakot nem lehet rózsaszínre festeni.
Azt mondja, másoknak is tudnak átadni adományt, olyan sokat kapnak. Jól tudunk adományozni?
Ruha, játék, háztartási gép, bútor van elegendő, és ma már akkora a társadalmi beágyazottságunk, hogyha hiányzik valami, hamar tudunk szerezni. Szerencsére pénz is érkezik a kríziskezelésekre, programokra. Ami nehéz, hogy közben a működésre is fordítanunk kell, mert ez a munka nem csak az adományok szétosztásáról szól. Az ösztöndíjprogramunkban például 88 gyerek van benne, havonta több mint egymillió forintot osztunk szét a családjuknak nagyon szoros mentorálás mellett. Az üzenet erős: a tanulás pénzt hozhat, amiből lehet kenyeret venni. Ingyen, vagyis adományokból adjuk a gyógyszereket, a szemüvegeket, a hozzánk forduló asszonyoknak a fogamzásgátlás eszközeit. Rengeteg háttérmunka van e mögött, és a magyar adományozási kultúra sem fejlett eléggé.
Toldon ma már nincs se bolt, se kocsma, se iskola. Visszahozható valami ezekből?
Nagyon nehéz. Mikor elkezdtük a munkát itt, még működött a bolt, de tönkrement abban, hogy felírásra adta az árut az embereknek, akik aztán nem, vagy csak részben adták meg a pénzt. Amíg az illegális dohányárusítás, vagy az alapvető élelmiszereket a faluba juttató „boltocskázás”, a pénzért fuvarozás jellemzi a környéket, addig nem lesz újabb próbálkozó. Eleinte abban a naiv hitben voltam, hogy mindez „kifehéríthető”, jogkövető szintre emelhető. De nem ez történt, hanem ez a jogkövető szint kezdett általánosan lefelé csúszni, a rendszer tudtával és beleegyezésével. Mert a fekete zóna szolgáltatásai nélkül nem élhetők ezek a települések. És azokat sem lehet teljesen elítélni, akik ebben építik fel az életstratégiájukat, hisz nekik is el kell tartani a családjukat. Az általuk is ismert korrupt világban ezt fel lehet róni nekik? Csak olyan határokat lehet meghúzni, hogy elnézem, ha pénzért fuvarozol, akkor is, ha törvénytelen, de azt már nem, ha gyereklányt viszel a kamionsorra prostituáltként.
A Felzárkózó Települések program a máltaiak vezetésével képes lesz változtatni ezek a helyzeten akár Toldon is?
Egyházi résztvevők mellett mi vagyunk az egyetlen civil szervezet a programban. Korábban már dolgoztunk együtt a Máltai Szeretetszolgálattal, kölcsönösen pozitív tapasztalatokat gyűjtve a másikról. Nem volt kérdés, hogy a programban településfejlesztésre fordítható 30 millió nagy lehetőség egy olyan faluban, amelynek az éves helyi adóbevétele mindössze 400 ezer forint. Ha elég hosszú távon működik a program, akkor a kiválasztott 300 faluban változást hozhat a családok életében. De ez nem ér el mindenkit. Én a rendszer strukturális átalakításában látom a megoldást a társadalmi leszakadás mérséklésére. Ebben az általános iskola, az alapozó szakasz a legfontosabb. Egyre több a visszajelzés. Már az új könyvem megjelenése óta is sokan üzentek, hogy jobban értik ezeknek a kérdéseknek a hátterét, nem gondolkodnak olyan előítéletesen, mint korábban.
Névjegy
L. Ritók Nóra pedagógus és képzőművész, a Berettyóújfaluban és térségében oktatással és esélyteremtéssel foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány létrehozója és szakmai vezetője, az Igazgyöngy Alapfokú Művészet Iskola igazgatója. Munkáját számtalan díjjal ismerték el. Módszertani kiadványok és könyvek szerzője, a Tea Kiadó gondozásában megjelent, Kettészakadt világ című új kötetét saját grafikái illusztrálják.
