Nincs kedvem a brit belpolitikáról írni, mert a Brexit óta egyre kínosabb az egész, és a helyzet csak fokozódik. Írnak erről mások eleget. Közben az is igaz, hogy mindez a felszínt érinti, tehát igazán nagy megrázkódtatások nincsenek; hogy úgy mondjam, az Egyesült Királyság elég nagy hajó ahhoz, hogy – már csak a tehetetlenség erejénél fogva is – úszik az útján, akármilyen dilettánsok próbálják rángatni a kormánykereket. Egyébként a legújabb miniszterelnök, Rishi Sunak nem dilettáns, inkább a jeges szakszerűsége aggasztó. De talán most ő kell ide.
Ehelyett zenei élményeimről számolok be. Először is, voltunk Schiff András-koncerten a Royal Albert Hallban. Matiné volt, vasárnap délelőtt fél 12-kor kezdődött. Schiff egyedül zongorázott, csodálatosan. A műsor Beethoven három utolsó szonátája volt, szóló zongorára, ezeket nehéz játszani is, hallgatni is, de örömmel láttuk, hogy ha egy világnagyság játssza egy világnagyság műveit, akkor szép számmal van közönség ebédidőben is: már a metrótól odavezető úton is özönlöttek az emberek. Nagyjából háromezren voltunk. Nekünk az még külön öröm volt, hogy Schiff Andrást – aki Magyarországon jó ideje nem lép föl – élőben hallhatjuk.
A koncert elkezdődött, Schiff bejött, leült a zongorához és játszani kezdett, ám meglepő dolog történt. Nem vagyunk nagy zeneértők a párommal, de az világos volt, hogy nem Beethovent játszik, hanem Bachot!
Te jó ég, elnéztük a programot? Feltűnés nélkül körbepillantottam, hogy mások hogy viselkednek, de mindenki nyugodtan ült. Műsorváltozás? A Bach után aztán jöttek a Beethovenek, Schiff kis szünetekkel végigjátszotta a műsort, kotta nélkül, egy szál magában, másfél órán keresztül. Lenyűgöző volt. Meghajolt, óriási taps és ováció, háromszor visszajött, de ráadást nem adott. A hangverseny utáni napokban volt alkalmam Schiff-fel beszélni, megkérdeztem, hogy mi volt ez, miért kezdte egy Bach-darabbal, ami nem is volt a műsoron? Azt mondta, azért, hogy ne kelljen ráadást adnia, mert a Beethovenek annyira fárasztóak, hogy utána már nem esne jól játszani – viszont a közönségnek mégiscsak jár valami plusz; hát így az elején megkapták a ráadást.
Schiff hangversenye a nyár végén volt, a Promenade Concerts (röviden: Proms) keretében. Ez egy egész nyáron át tartó sorozat, főleg komolyzene, elérhető áron, mindig a Royal Albert Hallban. Ez egy óriási, cirkuszszerű kerek terem, ötezer férőhelyes. 1871-ben nyitotta meg Viktória királynő, akinek korán elhunyt férjéről, Albert hercegről nevezték el. Albert nagy mecénás és művészetpártoló volt, szépen zenélt és festett, bőven vásárolt műtárgyakat, adakozott is – de az angolok sosem tudták megszeretni, talán mert német volt, talán mert szorgalmas volt és kötelességtudó. Az épület nagy és mégsem barátságtalan: nem egy hodály, hanem egy igazi hangversenyterem. Díszítése, belső kialakítása kellemesen érdektelen, a kor átlagába belesimul. Az építészettörténet sem tartja számon mint mérföldkövet, inkább műszaki remekműnek számít, hogy ekkora teret hogyan tudtak befedni – tehát inkább a hidak, zsilipek, pályaudvarok csodái közt foglal helyet. Akusztikája kitűnő. A körépület közepén küzdőtér van, ahová fillérekért állójegyet lehet kapni: ezen a koncerten is tele volt álló hallgatókkal. (Télen még teniszmeccseket is szoktak itt tartani, meg igazi cirkuszt.) Az Albert Hall büszkén hirdeti, hogy nem kap közpénzt (vagyis nem kap támogatást az adófizetők pénzéből). Más kérdés, hogy a hangversenyeket a BBC (tehát a közrádió) közvetíti s ezért fizet az Albert Hallnak, ahogy dukál. A BBC-t viszont közpénzből tartják fenn – de talán úgy fogalmaznék, hogy mire a pénz eljut a Royal Albert Hallhoz, elveszti közpénz jellegét. Ugye jól meg tudtam fogalmazni?
Halottak napjára elutaztunk az észak-angliai Yorkba, ahol a katedrálisban előadták Verdi Requiemjét. Délután bejártuk a várost, este beültünk a hangversenyre, zsúfolásig tele volt, főleg nagyon idős emberekkel. A székesegyház hivatalos neve York Minster, azaz Yorki Apátság, ami azért érdekes, mert nem apátság, hiszen a kolostorokat – és így az apátságokat – a reformációkor, 1536-ban felszámolták. Néhány apátság azonban a nevében tovább él; ilyen a londoni Westminster is. York nagyon szép kisváros, régi kulturális és egyházi központ. Elkerülte a nehézipar, nincs ott se vas, se szén, ezért német bombázás is alig volt (no meg messze is van, Londontól légvonalban 280 kilométer, több, mint Budapesttől Bécs). Fő iparága az édesipar, ez is olyan barátságos dolog.
A York Minster az igazi gótikus katedrálisok egyike, ebben a műfajban az egyik legnagyobb a világon. Kívül-belül kő, semmi festmény, semmi szobor. Ebbe a térbe a Requiem pompásan beleillett: a manchesteri szimfonikusok játszottak, vezetőjük, Sir Mark Elder vezényletével. A szólistákat, kórust nem ismertem, de az össz-élmény felemelő volt. A hangzásban mégis volt valami aránytalan: amikor a zenekar egy-egy szólóénekest kísért, akkor a hangszerek túl hangosan szóltak, elnyomták az éneket, pedig – gondolom – igyekeztek finoman, halkan játszani. Utána azt magyarázta egy hozzáértő barátunk, hogy ez természetes, mert amikor ezek a templomok épültek, még nem használtak hangszereket a templomban. A yorki templomot 1260 körül tervezték (1472-ben lett kész), akusztikája kiváló, de emberi hangra van kitalálva, azt tudja remekül fölerősíteni és elvinni az épület legtávolabbi sarkába. Ezért szorgalmasan fölerősíti a Verdi-féle romantikus nagyzenekart is, amelynek erre pont nem volna szüksége. És valóban: a kórus gyönyörűen szólt; a szólisták is, amikor „a cappella” (hangszerkíséret nélkül) énekeltek, remekül hallatszottak, pedig elég messze ültünk, és ez a templom szokatlanul széles, tágas belső térrel rendelkezik. (Állítólag Gray érsek, aki megrendelte, azt kérte, hogy nagyobb legyen, mint a nagy rivális, Canterbury katedrálisa, amely ugyanakkor volt épülőben). Élvezetes volt az is, amikor a zenekar és a kórus fergeteges erővel nyomta együtt, például a Dies Irae tételben – szinte kimozdult a templom a sarkaiból!
Operába is szeretünk menni, csak hát a királyi opera, a Covent Garden rettenetesen drága.
Illetve ez így nem igaz. Van olcsó jegy is, erre mindig ügyelnek, a másnap esti Tosca előadásra még vannak 17 fontos jegyek, ez átszámítva 7500 forint, ami az itteni jövedelmek mellett nagyjából feleannyit nyom a latba, tehát szinte egy mozijegynek felel meg. Csak hát ezek nagyon távoli, nagyon szerény ülőhelyek, mi meg egy középpolgári házaspár vagyunk, szeretnénk lejjebb és előbbre ülni – ám ekkor már meglódulnak az árak, egészen a legdrágább jegyig, amely 235 font. Nincs értelme átszámítani, mert aki ilyet vesz, az úgysem forintban keresi a pénzét. De ez itt is sok. Megteheti az operaház, mert van rá közönség: élnek a világban bőven gazdagok, illetve vannak közel s távol operarajongók, aki ugyan nem gazdagok, de a gatyájukat is kifizetik egy jó jegyért. A színvonal nagyon magas, nem csak a jegyárak: a Royal Opera House Covent Garden a világ négy nagy operaháza közül az egyik; a másik három a bécsi Staatsoper, a milánói Scala és a New York-i Metropolitan. Ezt még apám mondta, aki a bécsiben és a milánóiban is dolgozott, tudta, miről beszél.
Van viszont Londonban népopera, az English National Opera, népszerű nevén „Coli”, mert az épületet Coliseum Theatre-nek hívták eredetileg. (Sose értettem, hogy mi ez a szó, és miért nem Colosseum, mert olyat már hallottam.) Ők mindent angolul énekelnek, nem világsztárok lépnek föl, és a jegyek elérhető árúak. Sokat turnéznak vidéken. Az épület eredetileg zenés színház volt, ma is rendszeresen játsszák az angolok kedvelt zenés darabjait, főleg a Gilbert – Sullivan alkotópáros termékeit, mint „A penzance-i kalózok” vagy „A Mikádó”. Érdekes, hogy míg a kontinensen a zeneszerző nevét szokták előre írni, itt fordítva van: Gilbert a szövegíró, Sullivan a zeneszerző. Még érdekesebb, hogy ezek a művek sose tudtak kitörni az angol nyelvű világból – a mi ízlésünk szerint a zene érdektelen, a szöveg pedig úgy váltogatja az abszurd humort és a pátoszt, hogy azt kontinentális gyomor nehezen veszi be. További érdekesség, hogy az angolok ezeket a műveket „operáknak” nevezik, mert ők az „operett” (angolosan operetta) szót csak Offenbachra meg Straussra meg Kálmán Imrére használják, de nem is igen játsszák ezen urak műveit. Azért ez egy más világ.
A londoni Classic FM rádióban is más a műsorkínálat, mint otthon. Természetesen van jó pár klasszikus sláger, ami sehol sem hiányozhat: a Pisztráng, a Badinerie, a Boldog lelkek tánca, a Holdfény-szonáta. De feltűnő, hogy milyen sok orosz van, amit imádnak: Csajkovszkij, Sosztakovics (a Jazz-keringő!), és mindenek fölött Rachmaninov. Őt én is szeretem, az áradó orosz lelkét, de azért valahol filmzene vagy liftzene. Híg. A Classic FM hallgatósága nyilván nem a zeneesztéták főtanácsa, hanem egy igen vegyes, főleg idősekből álló sokaság (a reklámok között bőven van hallókészülék, illetve végrendelkezési tanácsok jótékony célra). Ez a rádió évente megrendezi a „Hall of Fame” (hírességek csarnoka) szavazást, a közönség szavazhat a kedvenc zeneművére. A szavazatok alapján 300 műből álló lista készül, melynek első helyét mindig, minden évben Vaughan Williams „A pacsirta felszáll” című hegedű-bravúrdarabja nyeri. Meg kell értenünk: nekik ez olyan, mint nekünk mondjuk Kodály „Galántai táncok”-ja (ez utóbbit nemigen szokták itt adni, de a Háry-Intermezzót igen). A második helyet viszont Rachmaninov III. zongoraversenye foglalja el már évek óta. Kíváncsi vagyok, hogy az idei szavazás – melynek eredményét húsvétkor fogjuk megtudni – módosul-e az oroszok ukrajnai agressziója miatt.
De lehet, hogy a zene fölötte áll a világpolitika rút fortyogásának. Bár így volna.
Azt mondtam, hogy nem írok most a politikáról, meg hogy ez a nagy hajó zavartalanul halad. Hát, kis jéghegyek azért vannak. Ugyanis a környékbeli boltokban három napja nem lehet tojást kapni. Igen, jól érti a kedves olvasó: nincs tojás. A sarkon a Sainsbury közértben az üres tojáspolcokon nyomtatott cédula, mely nagy betűkkel így kezdődik: „Egg Availability” (tojás-beszerezhetőség), majd alatta apró betűvel: „is suspended” (fel van függesztve). Kezdenek Orwelltől tanulni. Én meg kezdem magam otthon érezni.
