A katari világbajnokság alatt kiderül, mindent képes-e zárójelbe tenni a foci, vagy csak majdnem mindent. Az 1978-as argentínai, vagy a négy évvel ezelőtti oroszországi tornával kapcsolatban még csak maga a helyszín, a rendező ország politikai viszonyai okoztak némi morális fejtörést. (Oroszország akkor még nem ismerte el hivatalosan részvételét a Donyec-medencében zajló konfliktusban.) Katar sem vált ki felszabadítóan ünnepi hangulatot, a rendszer autokratizmusa, ideológiai merevsége, és ki tudja hány építőmunkás halála miatt. De az igazi problémát számunkra az orosz-ukrán háború jelenti, maga a tragédia, és az egész kontinenst átható veszélyérzet, gazdasági felbolydulás. Vajon feledtetni tudja ezt is a foci? Ahogy bármi mást, alávetettséget, kiszolgáltatottságot, szegénységet, üres, értelmetlen életet?
A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) néhány éve napfényre került megvesztegetési és sikkasztási ügyei is keserítik a szájízt. Milliókat fosztottak meg a hittől, hogy ez a nagyszerű, őrülten átélhető játék, bár egyre jobban belengi a pénz, és előfordul benne egy-két bundabotrány, alapvetően tisztességes, átlátható keretek között zajlik. A Netflix új, négyrészes dokumentumfilmje végleg megfosztja a nézőt ettől az amúgy is mind nehezebben táplálható illúziótól. Pedig Daniel Gordon rendező és stábja nem lep meg se új információkkal, se ambiciózus feldolgozása formával. A FIFA titkai korrekt rutinmunka. Oknyomozó újságírókkal és érintettekkel nagy vonalakban végiglapozza a szervezet történetét, aggasztó mozzanatait, majd részletesen ismerteti az elmúlt másfél évtized bírósági üggyé duzzadó visszaéléseit. Nem téved ismeretlen vizekre, így a FIFA vezetői közül többen is vállalják a megszólalást, köztük Joseph Blatter volt elnök is, akit nem ítélt el a bíróság, noha négy részen keresztül a keresztapa szerep árnya vetül rá.
Bár az elsősorban a katari vb jogszerűségét megkérdőjelező üzenet átjön, a közelítés túlságosan szűk és némileg megtévesztő.
A probléma annyi, hogy egy nemzetközi szervezet enyhén szólva nem működött korrekten. Kenőpénzekkel befolyásolt elnökválasztásokat, a rendezés helyszínéről szóló döntéseket, és bizonyos pénzek komoly százaléka vezető tisztviselők zsebébe vándorolt. Ez valóban vérlázító, ilyen emberek ügyeskedjenek inkább a börtönben. De azért érdemes odafigyelni egy érdekes mozzanatra. Mikor szakadt el a húr? Amikor a FIFA a 2018-as vébét Oroszországnak, a 2022-est pedig Katarnak ítélte. De kik is pályáztak még? Többek között Anglia és az Egyesült Államok. Természetesen impozáns, csillagászati összegű projektekkel. Vesztettek, de miért ne veszíthettek volna? Mindkét országban volt már világbajnokság, és egy népeket, országokat közelebb hozó sportesemény rendezésénél miért lenne az döntő, ki a gazdagabb, csillogóbb? Persze nem ezért vesztettek, hanem az óriási kenőpénzek miatt. De ők vesztettek, nem egy kis ország, és lám, nyomozni kezdett az FBI, lelepleződtek a FIFA ocsmányságai, és Katar összes árnyoldalát is megismerhettük.
Kár, hogy a dokumentumfilm nem helyezte tágabb összefüggésrendszerbe a történteket. Legalább érzékeltetve, milyen globális gazdasági machinációk hálójában vergődik ez a sport.
Amerre nézünk, üzletemberek, oligarchák, maffiózók.
A Magyar Labdarúgó Szövetség élén is az ország egyik leggazdagabb embere áll (ő is feltűnik egyébként a filmben). Amikor a nagy külföldi bajnokságok meccsein láthatjuk a díszpáholyt, olykor megrettenünk az ott terpeszkedő klubelnökök, tulajdonosok fizimiskájától. Az átigazolási cirkusz és a benne áramló összegek figyelése is elég nyomasztó. A mára kialakult, merev centrum-periféria megoszlás pedig a legtöbb nemzeti bajnokságot megfosztotta presztízsétől, egy nagyobb közönséget vonzó színvonal elérésétől.
Az elüzletiesedés kíméletlen, törvénytelenségeket, alvilági mechanizmusokat sejtető folyamatában a FIFA visszaélései kicsinyesen hivatalinak tűnnek. Megvesztegetés, sikkasztás. Nem kis pénzekről van persze szó, de ez amolyan állami szintű korrupció. Ha megvan a szándék, viszonylag könnyen leleplezhető, és ha egy szervezet nyújt valami hasznosat, még el is nézhető, mondván, ez a dolgok rendje. Márpedig az kétségtelen, hogy a Blatter-érában a FIFA nem volt passzív. Egyszerűen felismerte, hogy a focit is egyre inkább a pénz mozgatja, és alkalmazkodott a változáshoz. Közben sikerült sok régiót beemelnie a foci világába, a nemzetközi játékospiacnak köszönhetően a nemzeti válogatottak szintjén megindult egy erősödő kiegyenlítődés. Világbajnokságot rendeztek Kelet-Európában, Afrikában, Ázsiában. Csak hát egy ponton a FIFA vezetői azt hitték, kedvükre növelhetik zsebeik méretét, túlértékelték hatalmukat, és nagyon komoly üzleti érdekeket sértettek meg. Ki is derült minden disznóságuk. Ami nem baj. De tetteik mögött érdemes látni a teljes, nyerészkedő rendszert, amely könnyen tudja majd pótolni őket. Mit tehetünk? Nézzük tovább a focit, és próbálunk hinni benne.
