A gyulafehérvári román nagygyűlés 104 éve, 1918. december 1-jén szavazta meg a határozatot Erdély és a Román Királyság egyesítéséről. Ez sokkolta a magyar közvéleményt. Világos volt, hogy a nemzetiségek többsége - szemben a Károlyi Mihály vezette kormány és benne a nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszter, Jászi Oszkár reménykedésével - ekkor már nem a magyar állam keretei között kereste a maga útját.
A XX. század három nagy progresszív irányzata, vagyis a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia és a népi mozgalom – a közöttük húzódó ideológiai, szervezeti és koncepcionális különbségek ellenére – megegyezett néhány alapvető kérdésben. A három eszmei irányzat a társadalom legnagyobb részét kitevő parasztság és munkásság politikai, gazdasági és kulturális emancipációját, az általános választójog és titkos szavazás demokratikus követelményét, a külpolitikát illetően pedig a Duna-völgyi népek barátságát és együttműködését foglalta programjába. A három irányzat közül, bármilyen furcsa is, éppen a „nemzetközi” munkásmozgalom pártja, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt foglalkozott legkevésbé a nemzetiségi kérdéssel.
1890. december 14-én a német nyelvű munkásújság, az Arbeiter-Wochen-Chronik, valamint a magyar nyelvű Népszava közölt egy levelet. Az idős Friedrich Engels gratulált Magyarország munkásságának a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalapításához. Engels a levélben Magyarország soknemzetiségű jellegére utalva kifejtette, hogy a magyarországi munkáspárt „már eleve nemzetközi, amennyiben magyarokat, németeket, románokat, szerbeket és szlovákokat egyesít magában.” Valóban, a magyaron kívül német, szlovák, szerb, román, sőt olasz nyelv is forgott a frissen alakult magyar munkáspártban.
Engels dicséretének dacára a párt vezetősége ekkor ellentmondásosan viszonyult a nemzetiségi problémához. Az MSZDP programja a nemzetiségi kérdés konkrét kezelését illetően megelégedett az 1868-as Eötvös József-féle nemzetiségi törvény betartatásával. A szociáldemokraták ugyanis nem kérdőjelezték meg a törvény szellemiségét, „az egy politikai nemzet a magyar” kitételének jogosságát (a nemzetiségek kulturális, oktatási és egyesülési jogainak biztosításával). Marx „szoros olvasása” alapján úgy vélték, hogy a szocializmus megvalósulásának nélkülözhetetlen előfeltétele a termelőeszközök és termelési módok fejlettsége, ezt pedig legjobban az egységes politikai és gazdasági tér biztosítja. Ebből a nézőpontból a kis nemzeti, regionális közösségek hadakozása a nagyobb területű államok politikailag és gazdaságilag egységesítő törekvése ellen „reakciós” magatartásnak minősült.
A szociáldemokraták úgy vélték, hogy a nemzetiségi pártok autonómiaigényei a közös gazdasági terület lerombolásával fenyegetnek, vagyis számukra a nemzetiségi pártok a szocializmus ellendrukkereiként, és így – furcsa módon – a magyar politikai elit objektív szövetségeseiként tűntek fel.
Amikor az 1910-es évek elején Tisza István a román nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokat, nemcsak a magyar nacionalista körök fogadták értetlenséggel és haraggal a tárgyalásokat, hanem némely progresszívek is. Például a korszak egyik népszerű szociáldemokrata politikusa, Kunfi Zsigmond magyar-német szakos tanár, aki éppúgy szakértővé vált a nemzetiségi kérdésben, mint Jászi Oszkár a polgári radikálisok között. Fajok és osztályok Magyarországon című, a Szocializmus folyóiratban megjelent tanulmányában Tisza manőverére utalva bizonyítottnak látta, hogy a magyar uralkodó körök a túlnyomóan falusi, proletár öntudattól kevésbé átitatott, nem magyar tömegekkel akarják letörni és sakkban tartani a demokráciára törekvő magyar erőket.
Kunfi szerint az 1867-től tartó társadalmi és gazdasági változások következtében a magyarság „proletárnemzetté”, a többi népcsoport „földbirtokos parasztnemzetté” vált. Statisztikai adatokkal próbálta bizonyítani, hogy az ipari és mezőgazdasági proletariátus sorában a magyar nemzetiségűek aránya nőtt. Kunfi számítása szerint – az 1910-es népszámlálás alapján – a 900 ezer fős ipari munkásság többsége magyar etnikumú, míg a 20 hold alatti parasztbirtokok tulajdonosainak többsége nemzetiségi. Érvelése szerint tehát a kapitalizálódás leginkább a magyar nemzetiség körében ment végbe, míg a többségében „csonka társadalmat” alkotó nemzetiségi lakosság széles tömegei továbbra is a paraszti világban élnek, és így játékszerei a magyar kormányzatnak.
Kunfi valószínűleg túldimenzionálta Tisza tárgyalását a román vezetőkkel, amennyiben feltételezte, hogy az általános választójog esküdt ellensége a demokrácia erőivel szemben keres „politikai tartaléksereget”, ez pedig a „nem magyar népfajok nagy tömege”, „mely puszta létével ellensúlyozza a magyarság támadásának erejét.” Kunfi végkövetkeztetése szerint teljes az összhang „magyar junkerek, román papok és ügyvédek, tót parasztok és német nyárspolgárok” között.
A gazdasági érvek és a paraszti lakosság fent vázolt túlsúlya mellett még egy ok szerepet játszott abban, hogy a szociáldemokraták nem foglalkoztak fontosságának megfelelően a nemzetiségi kérdéssel: az önvédelem. A hatóságok jóval szigorúbban léptek fel ugyanis a nemzetiségi szociáldemokrata lapokkal szemben. Így az MSZDP hatósági és társadalmi nyomásra kénytelen volt beszüntetni a román Votul Poporului és a szerb Narodna Rec kiadását, és ezért halogatták egy önálló szlovák nyelvű lap kiadását is (holott például az építőmunkások utánpótlását jórészt a felvidéki szlovák falvak szolgáltatták). Az 1904-es pártkongresszus határozatot hozott német, szlovák, szerb és román nemzetiségi bizottságok szervezéséről, ám ezek a bizottságok gyakran fogalmaztak meg kritikát a párt hivatalos központjával szemben. 1905-ben a szlovák párttagok önálló Szlovák Szociáldemokrata Pártot alapítottak, igaz, egy évvel később Buchinger Manó és Weltner Jakab szociáldemokrata politikusoknak sikerült meggyőzniük őket a magyar párttal való egyesülésről.
A polgári radikálisok vezetője, Jászi Oszkár – Kunfinak barátja és harcostársa – nem győzte kárhoztatni a korabeli szociáldemokrácia dogmatikus felfogását a nemzetiségi kérdésben. A Szatmár megyében nevelkedett Jászi fölismerte a nemzetiségi törekvések és igények lelki és politikai mozgatórugóit. Gyermekkori élményei megalapozhatták a nemzetiségi kérdés iránti érdeklődését, amikor orvos apja magával vitte a magyar, német és román falvakba. 1911. január 28-i előadásában ostorozta a „fővárosi kávéházi embereket”, „kik nem értik, hogy hogyan lehet olyan bagatell dolgokkal őket zavarni, mint a nemzetiségi kérdés.” 1914-ben, az Országos Polgári Radikális Párt megalapításakor Jászi és társai elutasították az ország belső föderalizálását, mert úgy vélték, hogy az drasztikusan visszavetné a kultúra és gazdaság fejlődését – négy év múlva, nem utolsósorban a világháború és a nemzetiségi sérelmek fokozódásának hatására, Jászi másként látta a helyzetet.
Az 1918-as őszirózsás forradalom után a szociáldemokraták elfogadták a nemzetek önrendelkezési jogát, ám ragaszkodtak az etnikai határokhoz és a vegyes lakosságú területeken a népszavazáshoz. Továbbá szerették volna megtartani a nyersanyagban gazdag területeket, különben életképtelennek tartották a magyar államot, amelyben sem a polgári demokrácia, sem a szocializmus nem valósítható meg. Közben Jászi kidolgozta a nemzeti elv alapján 14 kanton tervét, amelyek egyenként 4-6 vármegyét foglaltak magukban. Ez volt az ún. „keleti Svájc” koncepció. Az egyes kantonokon belül az alsó szintű közigazgatási egységek, a megyék és községek maguk határozták volna meg hivatalos nyelvüket. Ez a tervezet azonban – a ruszinok és a németek kivételével – nem talált nyitott fülekre: már kevés volt a nemzetiségi politikusoknak, viszont nagyon is sok a magyar elit és középosztály számára. Jászi lemondott a miniszteri posztról, az 1919. március 20-i Vix-jegyzékkel és a Tanácsköztársaság kikiáltásával pedig más utat vett a történelem.
A Duna-völgyi népek barátságáról és békés együttműködéséről szóló álmok egy időre szertefoszlottak. Ám a későbbi demokratikus mozgalmakban is sokan keresték az utat, hogyan lehetne demokratikus módon, a nemzeti önrendelkezés és a humanizmus összehangolásával felülemelkedni a közép- és kelet-európai régió szétszabdaltságán.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
