„Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, Ha szeretet nincs bennem, Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. (…) A szeretet türelmes, a szeretet jóságos. A szeretet nem féltékeny, Nem kérkedik, nem gőgösködik” – idézi a tudós irodalomtörténész szerző Pál apostol első korintusi levelét, s alapvetően ez a szeretetetika vezérli, mintegy védjegyként, a posztumusz emlékkötet írásaiban föltáruló alkotói magatartást is. Amikor pályatársai kerülnek szóba, mindig tud kifejezetten elismerőt közölni róluk, s még a leginkább megosztó személyiségű kollégákról is mond valami jót. Kemény bírálatban szinte mindig csak típusokat részesít, de konkrét embert sosem bánt, sértő minősítés soha sem kerülhet a szövegeibe.
Ez a mélyen megélt keresztény mentalitás idegenkedett a kombattáns, hajlíthatatlan gesztusoktól, lehetőség szerint kerülte az éles konfliktusokat, a vagy-vagy helyzeteket, ezekkel szemben a szót értést, a szemben állók közötti közvetítést, a konszenzus keresését részesítette előnyben. „Nem az ütközések embere volt, hanem a kompromisszumoké” (Veres András). Hatalmas tudása mellett a karakternek is része lehetett abban, hogy őt bízták meg A magyar irodalom története 1945-1975 befejező részének – kényes ügyekben bővelkedő – szerkesztésével. Személyét ugyanis a legkülönfélébb szakmai-politikai érdekcsoportok egyaránt elfogadhatónak tarthatták. Megbízása persze, azzal is járt, mint erre többször utal, hogy gyakran homlokegyenest ellenkező törekvések közepette kellett megtalálnia a még épp járhatónak ígérkező utat. Jól tudta, „a béke barátja” szerep – pláne egy igen hektikus közegben – minden, csak nem hálás.
A kötetet a 2018-ban elhunyt szerző fia, Rónay Tamás (lapunk munkatársa) szerkesztette – a legszűkebb családtagok közreműködésével. Érthető tehát, hogy a válogatás hangsúlyossá teszi a személyesebb hangoltságú szövegeket, a „pályám emlékezete” típusú írásokat, a közeli ismerősökről, barátokról készített portrékat. A masszív irodalomtörténeti szakmunkák, melyek Rónay László munkásságának gerincét alkották, ezúttal közvetett szerepet kapnak. Méltán lett viszont kiemelt vonulat a közéleti tűnődések, eszmefuttatások sorozata.
Közeli ismerősei, barátai közül sokan még felnőtt korában is Lacikának hívták, e becéző formula alighanem onnan ered, hogy édesapja, Rónay György (költő, kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, vérbeli „literary man”) szakmabeliekből álló társasága számára mindvégig óhatatlanul gyerekstátuszban maradt. Miként a kötet jó néhány írása tanúsítja, nagy, maradandó értékű örökséget hozhatott hazulról: eszmélkedése során személyesen megismerhette például Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, Ottlik Gézát és Mándy Ivánt, Pilinszky Jánost és Thurzó Gábort.
Közéleti írásai között szinte nem akad olyan, amellyel ne értenénk egyet. A Szent István-i hagyomány súlyának méltatásakor például igencsak időszerűen figyelmeztet: „Noha fel-felvetődik a kérdés, vajon nemzetünk alkatához nem illenék-e jobban a pogány örökség, mint az európai keresztény életszemlélet és életvitel, aligha vitatható, hogy nemzetünk a keresztény Európa tagja, s történetietlen, káros volna visszalovagolni a sztyeppékre.” Szent István művét, fiához, Imre herceghez intézett Intelmeit elemezve rádöbbenti olvasóját, hogy a királyi apa szentenciái mennyire időtállóak, a maguk módján milyen aktuálisak: „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”…
Változatlanul, sőt fokozottan érvényesek a fennálló oktatási rendszert már évekkel ezelőtt széles körűen – komoly tanári pálya fedezetében – bíráló gondolatai: „Minél hamarabb elejét kellene venni annak a folyamatnak, hogy hovatovább elfogynak, akik tanári hivatást éreznek. Ennek több oka van. Az egyik és talán a legfontosabb a folytonos és kiszámíthatatlan változtatások sora, amelyeket »fentről« vezényelnek, s tervezésében kevés szerepet kapnak a hétköznapok igényeivel tisztában lévő tanárok.”
Messzemenően megalapozottak továbbá azok az aggodalmai, melyek az olvasáskultúra, a műértés hanyatlására figyelmeztetnek. Szűkebb szakmája, az irodalom társadalmi térvesztését korántsem indokolatlanul tekinti olykor az egyetemes humanista eszmények veszélyeztetésének.
A szerző – édesapjához hasonlóan – hithű katolikus volt, magától értetődő, hogy intenzíven foglalkozott írásaiban is felekezetének ügyeivel: vallásos értelmiségiként olykor határozottan bírálta egyházát. Egyebek mellett azért, mert szerinte sem nyújtott kellő segítséget a szegényeknek, elesetteknek, vagy amiatt, hogy nem tudott ellenállni a gazdagság kísértéseinek. Mélyen elítélte a Ferenc pápa elleni egészen méltatlan itthoni támadásokat, s újabban nem csekély ellenszenvvel kísérte a magát kereszténynek nevező politikai párt ténykedését.
A kötet záró írásainak egyikében Rónay László számot vet a fiatalokat sújtó perspektívátlansággal, melynek következtében egyre többen költöznek közülük külföldre. A szembenézés fájdalmas személyességet kap: a szerző – mélyen emberi módon – attól tart, hogy szeretett unokái is követik majd társaikat a távolba. A szöveg évekkel ezelőtt keletkezett. Növekvő aggodalommal konstatálhatjuk: a szerző ezzel is olyan problémát tárt föl, melynek súlyossága azóta mit sem csökkent. S általában véve is a kötet arról győzi meg olvasóját, hogy Rónay László valamennyi fontos témájával a kortársunk maradt.
