- Nem hagyományos – Szabó Dárióval a Blamázsról

Állítólag sportnemzet vagyunk, mégis, viszonylag kevés költőnk versében jelenik meg például a cselgáncs vagy a gerelyhajítás, szemben mondjuk a gombfocival. Ahogy nem reprezentatív felmérésem eredményeként a baseballra is mindössze egyetlen utalást találtam a magyar költészetben: Fenyvesi Ottó Amerikai graffiti című versében, de ott is csak ezt: „Soha nem értettem a baseball lényegét”. A Blamázs című kötetében viszont több helyen belefutunk, egyéb sportok mellett – s akár metafizikai távlatokat is nyer ez az ütős labdajáték. Hogyan gabalyodik önnél egymásba költészet és sport? Összpontosítás, poétikai edzettség…?

Egy sportújság főszerkesztője vagyok, és amikor kitört az orosz–ukrán háború, arra kértem a szerzőinket, ezentúl még hatványozottabban mellőzzék, lehetőség szerint teljesen hagyják el azokat az amúgy is divatjamúlt, ásatag lózungokat, amelyek a hadászatból szivárogtak át a sportnyelvezetbe. Ne hozzák közös platformra metaforákkal a sportot és a háborút – mert a jelen helyzetben ez etikai állásfoglalás is a részünkről: nem mossuk össze a valós hadszíntéren zajló eseményeket a pályákon űzött játékokkal.

A művészetek, jelen esetben a költészet és a sport kapcsán pedig egyáltalán nem érzem azt, hogy azonos működési elvek mozgatnák őket – viszont éppen ezek hiányában gondoltam azt, hogy a humor forrása lehet, ha mégis összehozom őket nyelvileg, vagy szituációk mentén. Így került például összevetésre a westernfilmek kiélezett egymással szembenézős jelenete a dobó- és az ütőjátékos lélektanilag is elemezhető egymásnak feszülésével az egyik versemben. De számos hasonló, konfliktusgeneráló „egymás mellé helyezést” elkövetek a kötetben, éppen attól a szándéktól hajtva, hogy megmutassam: bár ez a fajta analógiákat teremtő kulturális hajlam jellemző ránk, a hasonlított dolgok nem is lehetnének különbözőbbek egymástól.

Akkor ez egyfajta avantgard gesztus, mint „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon”. A versenyszellem tekintetében sincsenek közös pontok a tolongó költők és a sportpályák atlétái között? Vagy itt is humoros a végeredmény?

Az irodalomban is tapasztalható versengés, nagyon is. De ez kevésbé egészséges és nyílt módon, mint a sportoknál. Elfojtva, féltve a vélt vagy valós pozíciót, amit már elért, vagy még elérhet az alkotó.

A művészetekben való versengést én tulajdonképpen rossz beidegződésnek tartom, ami a kreativitás ellen dolgozik. Ahelyett, hogy a kísérletezésekre, az akár elhibázott utak bejárására – melyek mindig gazdagítják az eszköztárat – ösztönöznénk a fiatal művészeket, egy pusztán szimbolikus státusz elérése érdekében a másokkal való versenyzésre szocializáljuk őket. Amely státusz eleve csak egy szűk közösség számára hozzáférhető, vagy bír valamiféle jelentőséggel.

Sport-irodalmi dreamteamről is hiába faggatnám?

Albert Camus például elég komolyan vette a focit, fiatalon kapusként játszott… De valóban az irodalmi hagyományok tekintetében is eltér a véleményem a jelenleg dívótól, nem szeretek hatásokról beszélni, inkább ellenhatásokról. Azt gondolom, az alkotói folyamatok nem szűkíthetőek le pusztán irodalmi hatásokra. Nagyon gyanúsak nekem azon költészetek, amelyeknek ereje pusztán abban rejlik, hogy célzottan megidéznek egy vagy több korábbi irodalmi hagyományt.

Ültessük végre kispadra a sportot! Mi alapján válogatta egy kötetbe 47 versét? Én az ellenkezés, a kritika, a kétely és a játékosság címszavaival írnám körül.

A kötet origóját a háromversnyi miniciklusom adta – ezek a versek (A begombolkozásról; A fajtiszta kutyákról; A kajánságról) éppen a Nyitott mondatban jelentek meg (2021. május 14.). Azt a fajta modorosságot, manírosságot szándékoztak karikírozni, amit a globalizáció hatására Kelet-Európa akarva-akaratlanul átvett a Nyugattól, például az érzelemmentesnek beállított, mindenhez való analitikus viszonyulást. Mintha attól lennénk profik, hitelesek. Szórakoztatónak találtam különböző aspektusokból rámutatni erre a fölényeskedő attitűdre, mögé pillantani, „szétszerelni”. Méghozzá annyira, hogy ezt a szkeptikus, kritikus, mindent megkérdőjelező hangot tettem meg a kötet főszereplőjévé – ennek jegyében válogattam be és írtam át némely esetben a verseimet az elmúlt hét év terméséből és írtam hozzá újakat. Ugyanakkor nem akartam a konceptuális kötetek trendjét sem követni – sok koncept verseskötet olyan inkább, mint egy kisregény, vagy csak konceptnek mutatja magát, de főleg ciklusok egymás mellé kerülése mentén néha erőltetettnek tűnik az egyberendezése.

Manapság mi számít blamázsnak? Azaz mire utal a cím – ha nem túlzás rákérdeznem?

Itt is fontos volt számomra, hogy ne irányítsam az olvasót, mikor éppen a kritikai viszonyt helyezem előtérbe: nem akartam egy kötetbeli vers címét kiemelni kulcsszóként, s ezzel leszűkíteni a képzettársítások lehetőségét. Nekem a nyelvhasználat, a „miként mondás” sokkal fontosabb a témánál, valamint kiemelten a beszélő és az általa mondottak megformáltsága között létrejövő etikai viszonyulás, feszültség – ami az olvasó felől értelmeződik. Manapság azt látom, sok esetben a témaválasztás visz el a hátán műveket, nekem az a meglátásom, a téma nem elég, igazán fontossá és izmossá (ha már a sportról is beszéltünk) attól válik, ha a szerző is jelen van benne. Nálam például fontos az, hogy a ver­seimben megszólalók jellemezhetősége hogyan áll össze a szavaik által, illetve fordítva: a megszólalók túlzó komolytalansága mennyiben hat vissza az általuk komolyként kezelt problémákra. Ennek a játékos, kritikai nyelvszemléletnek kellően tömör megfogalmazása: a blamázs.