Fehér ringlót, azt. Meg egy jó nagy túróst a számba.
Pedig emlékszem, sokszor az tartotta bennem a lelket hazafelé, hogy számba vettem, miféle fácskákat fogok majd ültetni. Ha vége lesz az aktív koromnak. És jó öreg leszek a nyugdíjhoz, de erőm is lesz még. Azt hittem, soha nem fogy el, és kevesebb se lesz. Hát számítgattam, hány félét is ültethetnék még. Csakhogy az első passzív év alatt meghíztam, mint egy zsírjáért tartott malac. És felgyorsult a klímaváltozás is, maguktól nőttek a fák, a meggy és a dió. Visszavették, ami az övék. Ők jól tűrik a szárazságot is. Még hogy ringló és fehér. Azonnal ráugranának a gombák és a levéltetvek, ha ősszel ültetnénk, a tavaszt se érné meg. Permetezni meg lassan nem szokás. Az öregeknek nehéz, fiatal meg alig van. Hát micsoda magára hagyott itt minden és mindenki. Pedig ötliteres, picike permetezőt is lehet kapni, öregszülőset. Csak hogy a külföldön dolgozó gyerekek megnyugodjanak. Hogy nem kell hazajönni se gondozásra, se szüretre. Bírják a fák, bár van, aki permetez mégis. Hogy is gondolják a fiatalok a bióságot? A szomszéd srác is ehetetlen frincfranccal telepítette be azt a jó kis földet. Amit évszázadon keresztül állati takarmány termesztésére használtak. Most meg nő benne valami ősmagyar vadgyümölcs. Jók lesznek azok a fák oltani. Bizony mondom, egy szorgalmas, bölcs népé lesz egyszer majd ez a domboldal. Oltakozni vágynak majd azok a fák, mutatják nagyságukat, korlátozatlan, vad sűrűségüket. Hogy ideje ritkítani őket. Nyesni az ágakat, és némelyikbe szép, szelíd szemet oltani. Barackot, körtét újra. Mert a mi gyerekeink nem jönnek már vissza. Pedig mióta elmentek, az érveket gyűjtöm nekik, hogy miért is jó itt. De már nem gyűjtöm tovább. Az ötliteres permetezőt én is elbírom, a harmincéves fáink már nem lehetnek meg védelem nélkül. Hogy is hagyhatnánk őket magukra. Látták mind a három gyerekemet cseperedni. Az a cseresznyefa, a kert végében, fönt azért volt, hogy ágai között megtanuljanak elvágyni. Elmenni innen, tanulni, tapasztalatokat szerezni. És visszajönni. De ide ők tán soha. Soha nem jönnek. És velem is csak hithűségen mondatja, hogy jó volna ide egy asszony. Asszony a kisdedével és óvó párjával. És jönnek is majd, ha a szárazság észak felé űzi az embereket. És ezért, és csak ezért ebben a hasadt, vezetetlen államban mondaná meg valaki, mit érdemes ültetni az öregecske fáink helyére? Mert a füge tán túlzás, azt dehogy ültetek. Babonás vagyok, felgyorsítanám vele a klímaváltozást. Viszont megnézegetek minden jövövényt, mielőtt kivágom.
Sajnálok én már mindent és mindenkit, ami és aki szeret nálunk lenni. Nem is értem már, miért?
Ha ferdén nőtt, egyenesre húzom, karót adok neki.
Sírva ásom meg körülötte a földet. Ami nem kell senkinek.
