Egy Lennon-napom úgy kezdődik, hogy meghallgatom tőle a Dig a Pony című számot, aztán a Don't let me down-t, majd a Strawberry Fields Forevert, s végül a Lucy in the Sky with Diamonds című dalt, mert ezek a kedvenceim tőle.
Ezt a Lennon-hangot szeretem, ezt a karcos, nyers és pszichedelikus énjét. A korai Beatles-re jellemző, csajozós, cukros szövegeket nem kedvelem, igazából az 1965-ös Rubber Soul című lemeztől, meg az 1966-os Revolvertől számítom az én saját, külön bejáratú Lennonomat, azt a John Lennon nevű, különös és eredeti fazont, akit 1980. december 8-án azért lőtt le egy senki, hogy valaki legyen belőle. Nem lett belőle valaki, Lennon viszont azon a napon halhatatlanná lett. Azóta sincs olyan másodperc a Föld nevű bolygón, amikor éppen ne szólna egy Beatles-dal valahol.
Ma van negyvenkét éve, hogy Lennont megölte az a bizonyos senki, s ennek következtében a Beatles alfahímje ott rekedt a XX. században örökre – milyen fura, hogy ha az az említett senki nem születik meg, akkor az öreg Lennon talán a mai napig turnézna a világban. Most éppen Putyint szapulná, ahogyan a vén Bob Dylan csinálja túl a nyolcvanon, igen, a mostani turnéján Bob Dylan is beszólt Putyinnak – más kérdés, hogy nem ért el vele semmit.
Lennon sem ért el semmit a békekampányával – mármint azon kívül, hogy milliók röhögtek rajta, meg a feleségén, amint ők ketten a békeharc jegyében hevernek egy ágyban. Hittek benne, hogy ez célravezető lesz. Nem lett az, de a hitük ettől még nem rendült meg – s talán éppen ez volt a Lennon-jelenségnek az értelme.
Hogy nem kell feladni.
Hogy a cél érdekében olykor a legőrültebb és leghülyébb ötletet is be kell vetni. Hogy néha hülyét kell csinálni magunkból ahhoz, hogy végre komolyan vegyük: saját magunkat. Ebben volt amúgy Lennonnak igaza: vannak olyan szituációk, amikor a legidiótább dolog is jóval több a semminél. Példának okáért ha a békéért való ágyban heverészéstől az égvilágon nem is változik meg semmi, arra a pár percre, míg a világ közvéleménye egy handabandázó rockzenészre figyel, közben tán a gyilkosok is leengedik a puska csövét. S míg a képernyőn Lennont nézik, addig sem ölnek.
Ez azért valami.
A Lennon-napom egyébként úgy szokott folytatódni, hogy újra meghallgatom tőle a Dig a Pony című számot, aztán a Don't let me down-t, majd a Strawberry Fields Forevert, s végül a Lucy in the Sky with Diamonds című dalt, mert ezekkel a szerzeményekkel nem tudok betelni. Ezt a jelenséget nem nagyon értem, de szeretem. Meg sem tudom számolni, hogy ezeket a dalokat az elmúlt évtizedekben hányszor hallottam, s képtelen vagyok megunni – igaz, nem is akarom.
S igen, a Lennon-napom azzal szokott végződni, hogy ismét, ismét, ismét meghallgatom tőle a Dig a Pony című számot, aztán a Don't let me down-t, majd a Strawberry Fields Forevert, s végül a Lucy in the Sky with Diamonds-t, s Lennonnal együtt ordítom bele a világba, hogy don't let me down, don't let me down – hátha meghallja végre valaki. Nem adom fel. Thank you, John Lennon. Thank you.