Leszámítva gyerekkorom falusi könyvtár-emlékeit, az én bibliotékai szocializációm az Országos Széchényi Könyvtárhoz köthető. Összeadva az ott (a Múzeum körúton, majd később fenn a Várban) eltöltött időt, azt hiszem, több évnyi könyvtárban ülés/élés is összejönne. Egyik jogász barátom szavaival élve: ennyi már szabadlábon is sok. Életem kétségtelenül legszebb órái ezek, de most nem erről akarok beszélni. Az OSZK-szocializáció egyik eleme, hogy az ember megtanulja, a szabadpolcokról levett és használt könyveket nem szabad visszatenni, hanem a szolgálati asztalra kell helyezni. Végig sem gondoltam, hogy miért, ez a dolgok rendje és kész. Aztán 1996-ban Humboldt-ösztöndíjjal Münchenbe kerültem, ahol azonnal szorgos látogatója lettem a néprajzi tanszék könyvtárának. Amikor első alkalommal bementem, az ajtónál lévő asztalnál ülő fiatal hölgyhöz (mint később kiderül, egyetemi hallgatóhoz) fordultam, s elmondtam, mi járatban vagyok, mire lenne szükségem. Amit azonnal meg is kaptam, készségesen, kedvesen, mosolyogva. Amikor végeztem, a könyveket leadtam a szolgálati asztalnál. Másnap mindez megismétlődött. Aztán harmadnap, miután a készséges hölgy ismét előkereste nekem azt, amire szükségem volt, udvariasan megjegyezte, hogy ő különben nem azért ül itt, hogy az olvasókat alapjáraton kiszolgálja. Ha valami gond van, igen, szívesen segít, egyébként meg önkiszolgáló alapon működik az egész: a katalóguscédulán megtalálható az adott könyv helye a polcrendszeren belül, minden hozzáférhető, csak meg kell keresni. A nap végén pedig az olvasó dolga visszatenni a helyére. És akkor esett le a tantusz: amíg a magyar nemzeti könyvtárban nem veszik felnőttszámba az olvasót, nem bíznak meg benne, hogy jó helyre teszi vissza az általa használt könyvet, itt eszükbe sem jut, hogy egy könyveket olvasó ember, ha már ő is vette le a polcról, a munka végeztével ne tudná azt ugyanoda visszatenni.
Később hasonlóakat tapasztaltam a passaui egyetemi könyvtárban, ahol az egész többszintes raktárállomány nyitott és önkiszolgáló elven működik. Szakmai ügyelet van, ha kell segítenek, de egyébként bizalommal vannak az olvasó iránt. Freiburgban, Marburgban ugyanígy; utóbbihoz kapcsolódik még egy élményem. Akkor már másfél éve éltünk Németországban, s pár nappal a hazautazásunk előtt akadtam egy kiadványra, ami nem volt meg a tanszéki könyvtárban, de az egyetem egy kis katolikus intézetében igen. A város másik végén volt, az utcáról nyílt az ajtó, de kilincs helyett gombbal, csengetni kellett. Apró zümmögés, az ajtó kinyílik, én meg belépve egy könyvtárhelyiségben találom magamat. Sehol egy lélek. Elkezdek köszöngetni, egyre hangosabban, mire előkerül egy középkorú hölgy, akinek elmondom jövetelem okát. Csak tessék, mutat széles mozdulattal a polcokkal sűrűn beépített, egymásba nyíló helyiségek felé. Ott vannak a katalógusszekrények. Ezen már nem lepődtem meg, végeztem a dolgomat, megtaláltam, amit kerestem, s azt is beláttam, hogy ezzel aznap már nem tudok végezni, bizonyos részeket jó lenne fénymásolni. No de megint senki. Ismét elkezdek hallózni, mire ismét előkerül az iménti hölgy, akinek mondom (hogy spóroljak, mivel a néprajzi tanszéken ingyen fénymásolhattam), nem kölcsönözhetném-e ki néhány órára a könyvet. Cserébe itt hagyom az útlevelemet. Arra semmi szükség, csak töltsek ki egy darab papírt. Megteszem, de valahogy zavar, hogy nekem, egy sose látott idegennek, aki arra a darab papírra bármit(!) írhatott (volna), csak úgy odaadják a könyvet. Biztosítékot akartam adni! Ezért mondom, hogy akkor itt hagynám a táskámat. A hölgy a részemről zálognak szánt táskáról azt gondolhatta, hogy nem szeretném végigcipelni a városon, mondja, hogy persze, nyugodtan itt hagyhatom, tegyem oda a sarokba, ott nem lesz útban…
***
Tulajdonképpen nem is elmesélhető, amit az alább elbeszélni próbálok (fejben már vagy tízszer megkíséreltem, magyarul, németül, aztán meg még szlovákul is), no, de lássunk neki!
Szemben velem két asszonyság hangosan beszélget a vonaton, s nem értem rendesen, hogy mit mond a kalauz a hangosbeszélőben. Nagyságrendileg azonban Freiburgnak kell következnie, így szedem a cókmókomat, kabátomat, s amikor a vonat megáll, leszállok. Húzom magam és a vonat mellett a gördülős koffert, amikor belém hasít a felismerés, hogy a szemüvegem a vonaton maradt! Megtorpanok, mellettem a szerelvény nyitott ajtaja. Körülnézek, emberek még le- és felszállnak, forgalmista sehol, gondolom, fölugrok, s hogy gyorsabb legyek, a koffert a peronon hagyom. Tíz másodperc az egész, s már itt is vagyok. Jó gondolat, gyors cselekvés (ilyen mondás szerintem nincs, most találtam ki), s már fenn is vagyok a vonatban. A szemüvegtok ott, ahol gondoltam, zsebre vágom, s már húzok is kifele… Illetve, hát, húznék, mert az ajtó sípolva becsukódik, kinyílni már nem akar. A vonat meg elindul, én bent, nézem az árválkodó és egyre távoldó kofferomat a peronon (akár egy filmben), s haladok Bázel felé. Annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy azonnal a kalauzt kezdtem keresni, ráadásul jó irányban, mert gyorsan megtaláltam. Elmondtam neki a gondomat. Mondja, semmi baj, öt percen belül megállunk valami Bad Krozingenben (vagy valami hasonlóban, mindegy is), ott kiszállhatok. No, de a koffer! – sikítok föl. Azonnal telefonál a freiburgi vasúti rendőrségre, kérdezik, hogy hogyan néz ki. Hogyhogyhogy hogy néz ki? Mint egy koffer, gondolom, s vágom az ehhez passzoló bamba képet. Milyen színű? – segít a kalauz. Mondom, barna, de hát túl sok koffer szerintem nem árválkodik ott egyedül a peronon. Jó. Beviszik, s majd keressem a Bahn Servis irodájában. Majd azt is megnézi, mikor lesz visszavonatom, s megnyugtat, negyven perc múlva ismét Freiburgban lehetek. Nos, ahhoz képest, hogy két-három perce is ott voltam, mi tagadás, nagy előrelépés. Megköszönöm, minden jókat kívánunk egymásnak (a vasúti jegy felárát nem kéri), s már fékez is a vonat. Kiszállok, valóban: tíz óra kilenc perckor megy egy személy Freiburgba, addig van több mint fél órám. Nos, fél óra ilyen lassan még életemben nem telt el. Felmérem, milyen lehetőségek vannak: 1. Valaki lenyúlta a bőröndöt, laptoppal, tartalékszemühüveheggel (!!!), gyógyszerekkel, mindennel; 2. Nem nyúlta le senki, ha visszamegyek, ott fog állni a peron közepén; 3. Bevitték a rendőrök. No, de! Jut eszembe: lehet, hogy nem is barna színű. …szom tudja, nem szoktam a színét nézegetni. Vegyük sorra, mi is van benne, ha azonosítani kellene. Közben az idő ólomszárnyon sántikál, hogy még egy szép képzavart is belecsempésszek az élménybeszámolóba. Közben sandítgatok egy taxira, nem kerülhet annyira sokba, mi lenne, ha azzal mennék vissza. Addig töketlenkedek, hogy noha az idő lassan araszol, annyira mégis, hogy semmi értelme a taxizásnak. Megjön a vonat, csak három percet késik, de ez a három perc is örökkévalóság. Leszállok Freiburgban, s két rendőrbe botlok. Azonnal kérdezem tőlük, hogy hol található a Bahn Service? Morcos képpel, az egyik hüvelykujjával hátrabök, ahol ki van írva, hogy DB Information. Ach, ja, csinálom a lazát, s öles léptekkel megyek oda. Két fiatal leány ül az ablak mögött, az egyik, aki szabad, rám mosolyog, hogy miben segíthet. Én meg elkezdem mondani, hogy tetszik tudni, a szemüvegem, tetszik tudni a vonatban maradt, tetszik tudni… és akkor én, tetszik tudni… S amikor éppen itt, a történet sűrűjében tartok, meglátom a leányka háta mögött a kofferomat! Az meg ott az enyém! Rikkantok föl. Hát, maga az? Örül meg nekem, Wunderbar, akkor minden megoldódott, és már tolja is ki nekem a koffert, ami tényleg barna. További kellemes estét kívánunk kölcsönösen egymásnak, majd taxit fogok. Mondom, hogy a Hotel Kaiser. A fekete sofőr nemigen tudja beazonosítani, s kérdi, biztos vagyok-e benne? Mondom, igen. Közösen kiguglizzuk. A helyszínen kérdezem a már ismerős pincérektől, hogy vacsorát tudnának-e még adni? Sajnos, nézzek csak be, a konyhát már éppen feltakarították. De tudnak egy jó helyet. Na, ja, azt tavaly is tudták. Felviszem a koffert a szobámba, leállítom az ágy mellé, majd visszamegyek, s a mosolygós szőke pincérlánytól kérek egy sört. Hozza, s mondja, hogy akkor én most nem fogok enni? Késő van már, nem is kell – válaszolom. No, az nem úgy van. Néhány perc múlva megjelenik pirítós kenyérrel és két fajta sajtkrémmel. Sehr nett! Eszegetek, iszogatok, s odajön a fekete pincérfiú, hogy hát nem mentem vacsorázni? Mondom, kaptam itt. Ez nem étel, én majd hozok sült krumplit. Kisvártatva megjelenik egy tányér sült krumplival, meg egy félméteres virslivel. Nem gondolok bele mélyebben, hogy milyen maradékból kaparta össze, vagy éppen kinek a vacsoráját eszem, ízre jó, a gesztus is helyes. Együnk. Majd megjelenik a tavalyi pertu haverom, a harmadik pincér, hogy nem kérek-e hozzá salátát. Kőleves effektus, de nem kérek. Ülök ott középen a sarokban, éppen elfogyott a söröm, erre odakiált a pincérhaverom, a vendégek feje fölött, hogy kérek-e még sört? Persze, de kettőt. Egyszerre vagy egymás után? Ahogy gondolod. Magyar (szlovák) kocsmában én még ilyet nem csináltam. Még részegen sem, most meg józan voltam. Majd jön a szomszéd asztalhoz a pincérlány, ahol fizetnek, s mondom, hogy akkor én is, de még hozzon egy üveg ásványvizet. Majd számol. Volt két sör. Mondom: három. Meg egy üveg bor. Igen, s hozzá még egy üveg pálinka is. Észbe kap. Mond egy számot, egy kicsit megfejelem, s volt egy szép estém. S most megyek föl a szobámba, s abban bízom, hogy az én kofferem vár az ágyam mellett…
Másnap villámcsapásként ér a felismerés, hogy a peronon maradt bőröndömmel kapcsolatban a rendőrök arra is gondolhattak volna, bomba van benne. Talán gondoltak is, talán ellenőrizték is a tartalmát (most már nagyon remélem, hiszen odaállították két huszonéves leányka mögé: mi van, ha robban?), no, szóval mindenesetre velem ezt nem éreztették, s talán ez az európaiság nyitja: a bizalom, a másikban való megbízás léte. Egyik német kollégám hűti le lelkesedésemet, hogy na ja, a kisvárosi bizalom még megvan Németországban.
***
Hát, megvannak nekem a németországi vasúti kalandjaim! Tán fél esztendővel a freiburgi kaland után a berlini Hauptbahnhof egyik csomagmegőrzőjében hagytam az útipoggyászomat, majd elmentem egy kicsit csatangolni. Dolgom végeztével, még jóval a vonatom indulása előtt megyek a csomagmegőrzőbe, de nem működik a kulcs! Aztán zavartan tapasztalom, hogy a rengeteg emeleten mindenhol van ugyanolyan, legalábbis számomra ugyanolyan csomagmegőrző. Egy ideig a mozgólépcsőkön le-föl vitetem magam (ha kamera követne, akár egy burleszkfilmbe is illő jelenetsorok), de bőröndöm tárolóhelyét csak nem lelem. Az idő ilyenkor persze rohan, én meg megállok egy információs bódénál, ahol az ott ülő szolgálatos hölgynek mutatom a kulcsomat, hogy már csak a kulcslyuk hiányzik hozzá. Előtte megint készültem (kelet-európai gondolkodás!), mert hiszen a kulcsot találhattam is, horribile dictu(!) lophattam is, tehát, mielőtt hatóságilag felnyitják, el tudjam mondani, mi minden van benne. Ez talán segít. Aztán az a kedves hölgy, a hivatalos személy segített, aki ránézésre megmondta, hogy melyik emelet, melyik szektor, s mosolyogva még irányba is állított. A kisvárosi bizalom…
***
Mindenhonnan a Nemlčať je zlato [Nem-hallgatni arany] kormányhirdetések zúdulnak ránk. Az alapelképzelést értem én: minden korrupciógyanús ügyet feltárni. De ez a feljelentésre, besúgásra buzdító kampány milyen embereket nevel majd ki? A munkaadók kötelesek belső bejelentési rendszereket létrehozni, hogy a társadalomellenes tevékenységek már a munkahelyeken lelepleződjenek, olvasom egy közleményben. Ez a „társadalomellenes tevékenység” szókapcsolat régi, rossz emlékű időket juttat az eszembe. Úrad na ochranu oznamovateľov = Besúgóvédelmi Hivatal? Nem tudom, mennyi térül meg a réven abból, ami elveszik a vámon. A bizalomerősítést aligha szolgálja ez. Sunnyogás, figyelgetés, sanda pillantások, hát-mögötti pusmogások, bizonyítékgyűjtés (vagy kreálás) – számomra hátborzongató, és a Velencei Köztársaság Igazság szájai kezdeményezését juttatja az eszembe. A városban szanaszét elhelyezett, antikizáló oroszlánfejek szájába bárki bedobhatta bárkivel szembeni feljelentéseit. Noha eljárás, állítólag, csak akkor indult, ha a feljelentés nem volt névtelen, sőt még két tanú aláírásával is hitelesítette azt, mindez nemigen gátolhatta meg az arra hajlamosakat, hogy mások nevében tegyenek akár alaptalan feljelentéseket, rágalmakat. Napóleon ezt a velencei gyakorlatot, nota bene: a köztársasággal együtt, megszüntette, Matovič meg Szlovákiában bevezette. Matovič-reneszánsz.
***
Budapesti kollégám hitetlenkedve csóválja a fejét, amikor (miután egy percnyi távozás okán is rázárja egyetemi szobájára az ajtót, „mert itt lopnak”, mondja, „ez Magyarország”), szóval amikor elmesélem neki, hogy komáromi egyetemi szobám ajtajában, ha az épületben vagyok, ott lóg (kívülről!) a kulcs. Ha rá van zárva, azt jelenti, hogy valahol tanítok az épületben, ha nincs, akkor a szobában kuksolok. Ha kulcs nincs az ajtóban, akkor mindenki számára világos, hogy nem tartózkodom a Tanárképző Karon.
***
A másokra való tekintettel levés, tehát az, hogy ha egy keskeny, egysávos úton valaki szembe jön, akkor azt nem azért teszi, hogy bennünket bosszantson, hanem mert neki is azon a vonalon van dolga, ahol nekünk is. Baden-Württenbergben egy keskeny erdei út kezdő szakaszán láttam (és fényképeztem) egy transzparenst, a következő felirattal: Rücksicht macht Wege breiter! (A figyelmesség szélesebbé teszi az utakat! - a szerk.) Aztán később láttam, hogy ez Németország-szerte egy kiterjedt mozgalom, s ahogy hallom, már Magyarországra is begyűrűzött. Végre egy olyan dolog, ami miatt a begyűrűzést nem kell okvetlenül szitokszóként felfogni. Örüljünk tehát és adventi bizakodással reméljük, hogy ha már begyűrűzött, itt is marad a másokra figyelmezés, a tapintat, az empátia, a bizalom. Nem csak a szűk utakon…
Később hasonlóakat tapasztaltam a passaui egyetemi könyvtárban, ahol az egész többszintes raktárállomány nyitott és önkiszolgáló elven működik. Szakmai ügyelet van, ha kell segítenek, de egyébként bizalommal vannak az olvasó iránt. Freiburgban, Marburgban ugyanígy; utóbbihoz kapcsolódik még egy élményem. Akkor már másfél éve éltünk Németországban, s pár nappal a hazautazásunk előtt akadtam egy kiadványra, ami nem volt meg a tanszéki könyvtárban, de az egyetem egy kis katolikus intézetében igen. A város másik végén volt, az utcáról nyílt az ajtó, de kilincs helyett gombbal, csengetni kellett. Apró zümmögés, az ajtó kinyílik, én meg belépve egy könyvtárhelyiségben találom magamat. Sehol egy lélek. Elkezdek köszöngetni, egyre hangosabban, mire előkerül egy középkorú hölgy, akinek elmondom jövetelem okát. Csak tessék, mutat széles mozdulattal a polcokkal sűrűn beépített, egymásba nyíló helyiségek felé. Ott vannak a katalógusszekrények. Ezen már nem lepődtem meg, végeztem a dolgomat, megtaláltam, amit kerestem, s azt is beláttam, hogy ezzel aznap már nem tudok végezni, bizonyos részeket jó lenne fénymásolni. No de megint senki. Ismét elkezdek hallózni, mire ismét előkerül az iménti hölgy, akinek mondom (hogy spóroljak, mivel a néprajzi tanszéken ingyen fénymásolhattam), nem kölcsönözhetném-e ki néhány órára a könyvet. Cserébe itt hagyom az útlevelemet. Arra semmi szükség, csak töltsek ki egy darab papírt. Megteszem, de valahogy zavar, hogy nekem, egy sose látott idegennek, aki arra a darab papírra bármit(!) írhatott (volna), csak úgy odaadják a könyvet. Biztosítékot akartam adni! Ezért mondom, hogy akkor itt hagynám a táskámat. A hölgy a részemről zálognak szánt táskáról azt gondolhatta, hogy nem szeretném végigcipelni a városon, mondja, hogy persze, nyugodtan itt hagyhatom, tegyem oda a sarokba, ott nem lesz útban…
***
Tulajdonképpen nem is elmesélhető, amit az alább elbeszélni próbálok (fejben már vagy tízszer megkíséreltem, magyarul, németül, aztán meg még szlovákul is), no, de lássunk neki!
Szemben velem két asszonyság hangosan beszélget a vonaton, s nem értem rendesen, hogy mit mond a kalauz a hangosbeszélőben. Nagyságrendileg azonban Freiburgnak kell következnie, így szedem a cókmókomat, kabátomat, s amikor a vonat megáll, leszállok. Húzom magam és a vonat mellett a gördülős koffert, amikor belém hasít a felismerés, hogy a szemüvegem a vonaton maradt! Megtorpanok, mellettem a szerelvény nyitott ajtaja. Körülnézek, emberek még le- és felszállnak, forgalmista sehol, gondolom, fölugrok, s hogy gyorsabb legyek, a koffert a peronon hagyom. Tíz másodperc az egész, s már itt is vagyok. Jó gondolat, gyors cselekvés (ilyen mondás szerintem nincs, most találtam ki), s már fenn is vagyok a vonatban. A szemüvegtok ott, ahol gondoltam, zsebre vágom, s már húzok is kifele… Illetve, hát, húznék, mert az ajtó sípolva becsukódik, kinyílni már nem akar. A vonat meg elindul, én bent, nézem az árválkodó és egyre távoldó kofferomat a peronon (akár egy filmben), s haladok Bázel felé. Annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy azonnal a kalauzt kezdtem keresni, ráadásul jó irányban, mert gyorsan megtaláltam. Elmondtam neki a gondomat. Mondja, semmi baj, öt percen belül megállunk valami Bad Krozingenben (vagy valami hasonlóban, mindegy is), ott kiszállhatok. No, de a koffer! – sikítok föl. Azonnal telefonál a freiburgi vasúti rendőrségre, kérdezik, hogy hogyan néz ki. Hogyhogyhogy hogy néz ki? Mint egy koffer, gondolom, s vágom az ehhez passzoló bamba képet. Milyen színű? – segít a kalauz. Mondom, barna, de hát túl sok koffer szerintem nem árválkodik ott egyedül a peronon. Jó. Beviszik, s majd keressem a Bahn Servis irodájában. Majd azt is megnézi, mikor lesz visszavonatom, s megnyugtat, negyven perc múlva ismét Freiburgban lehetek. Nos, ahhoz képest, hogy két-három perce is ott voltam, mi tagadás, nagy előrelépés. Megköszönöm, minden jókat kívánunk egymásnak (a vasúti jegy felárát nem kéri), s már fékez is a vonat. Kiszállok, valóban: tíz óra kilenc perckor megy egy személy Freiburgba, addig van több mint fél órám. Nos, fél óra ilyen lassan még életemben nem telt el. Felmérem, milyen lehetőségek vannak: 1. Valaki lenyúlta a bőröndöt, laptoppal, tartalékszemühüveheggel (!!!), gyógyszerekkel, mindennel; 2. Nem nyúlta le senki, ha visszamegyek, ott fog állni a peron közepén; 3. Bevitték a rendőrök. No, de! Jut eszembe: lehet, hogy nem is barna színű. …szom tudja, nem szoktam a színét nézegetni. Vegyük sorra, mi is van benne, ha azonosítani kellene. Közben az idő ólomszárnyon sántikál, hogy még egy szép képzavart is belecsempésszek az élménybeszámolóba. Közben sandítgatok egy taxira, nem kerülhet annyira sokba, mi lenne, ha azzal mennék vissza. Addig töketlenkedek, hogy noha az idő lassan araszol, annyira mégis, hogy semmi értelme a taxizásnak. Megjön a vonat, csak három percet késik, de ez a három perc is örökkévalóság. Leszállok Freiburgban, s két rendőrbe botlok. Azonnal kérdezem tőlük, hogy hol található a Bahn Service? Morcos képpel, az egyik hüvelykujjával hátrabök, ahol ki van írva, hogy DB Information. Ach, ja, csinálom a lazát, s öles léptekkel megyek oda. Két fiatal leány ül az ablak mögött, az egyik, aki szabad, rám mosolyog, hogy miben segíthet. Én meg elkezdem mondani, hogy tetszik tudni, a szemüvegem, tetszik tudni a vonatban maradt, tetszik tudni… és akkor én, tetszik tudni… S amikor éppen itt, a történet sűrűjében tartok, meglátom a leányka háta mögött a kofferomat! Az meg ott az enyém! Rikkantok föl. Hát, maga az? Örül meg nekem, Wunderbar, akkor minden megoldódott, és már tolja is ki nekem a koffert, ami tényleg barna. További kellemes estét kívánunk kölcsönösen egymásnak, majd taxit fogok. Mondom, hogy a Hotel Kaiser. A fekete sofőr nemigen tudja beazonosítani, s kérdi, biztos vagyok-e benne? Mondom, igen. Közösen kiguglizzuk. A helyszínen kérdezem a már ismerős pincérektől, hogy vacsorát tudnának-e még adni? Sajnos, nézzek csak be, a konyhát már éppen feltakarították. De tudnak egy jó helyet. Na, ja, azt tavaly is tudták. Felviszem a koffert a szobámba, leállítom az ágy mellé, majd visszamegyek, s a mosolygós szőke pincérlánytól kérek egy sört. Hozza, s mondja, hogy akkor én most nem fogok enni? Késő van már, nem is kell – válaszolom. No, az nem úgy van. Néhány perc múlva megjelenik pirítós kenyérrel és két fajta sajtkrémmel. Sehr nett! Eszegetek, iszogatok, s odajön a fekete pincérfiú, hogy hát nem mentem vacsorázni? Mondom, kaptam itt. Ez nem étel, én majd hozok sült krumplit. Kisvártatva megjelenik egy tányér sült krumplival, meg egy félméteres virslivel. Nem gondolok bele mélyebben, hogy milyen maradékból kaparta össze, vagy éppen kinek a vacsoráját eszem, ízre jó, a gesztus is helyes. Együnk. Majd megjelenik a tavalyi pertu haverom, a harmadik pincér, hogy nem kérek-e hozzá salátát. Kőleves effektus, de nem kérek. Ülök ott középen a sarokban, éppen elfogyott a söröm, erre odakiált a pincérhaverom, a vendégek feje fölött, hogy kérek-e még sört? Persze, de kettőt. Egyszerre vagy egymás után? Ahogy gondolod. Magyar (szlovák) kocsmában én még ilyet nem csináltam. Még részegen sem, most meg józan voltam. Majd jön a szomszéd asztalhoz a pincérlány, ahol fizetnek, s mondom, hogy akkor én is, de még hozzon egy üveg ásványvizet. Majd számol. Volt két sör. Mondom: három. Meg egy üveg bor. Igen, s hozzá még egy üveg pálinka is. Észbe kap. Mond egy számot, egy kicsit megfejelem, s volt egy szép estém. S most megyek föl a szobámba, s abban bízom, hogy az én kofferem vár az ágyam mellett…
Másnap villámcsapásként ér a felismerés, hogy a peronon maradt bőröndömmel kapcsolatban a rendőrök arra is gondolhattak volna, bomba van benne. Talán gondoltak is, talán ellenőrizték is a tartalmát (most már nagyon remélem, hiszen odaállították két huszonéves leányka mögé: mi van, ha robban?), no, szóval mindenesetre velem ezt nem éreztették, s talán ez az európaiság nyitja: a bizalom, a másikban való megbízás léte. Egyik német kollégám hűti le lelkesedésemet, hogy na ja, a kisvárosi bizalom még megvan Németországban.
***
Hát, megvannak nekem a németországi vasúti kalandjaim! Tán fél esztendővel a freiburgi kaland után a berlini Hauptbahnhof egyik csomagmegőrzőjében hagytam az útipoggyászomat, majd elmentem egy kicsit csatangolni. Dolgom végeztével, még jóval a vonatom indulása előtt megyek a csomagmegőrzőbe, de nem működik a kulcs! Aztán zavartan tapasztalom, hogy a rengeteg emeleten mindenhol van ugyanolyan, legalábbis számomra ugyanolyan csomagmegőrző. Egy ideig a mozgólépcsőkön le-föl vitetem magam (ha kamera követne, akár egy burleszkfilmbe is illő jelenetsorok), de bőröndöm tárolóhelyét csak nem lelem. Az idő ilyenkor persze rohan, én meg megállok egy információs bódénál, ahol az ott ülő szolgálatos hölgynek mutatom a kulcsomat, hogy már csak a kulcslyuk hiányzik hozzá. Előtte megint készültem (kelet-európai gondolkodás!), mert hiszen a kulcsot találhattam is, horribile dictu(!) lophattam is, tehát, mielőtt hatóságilag felnyitják, el tudjam mondani, mi minden van benne. Ez talán segít. Aztán az a kedves hölgy, a hivatalos személy segített, aki ránézésre megmondta, hogy melyik emelet, melyik szektor, s mosolyogva még irányba is állított. A kisvárosi bizalom…
***
Mindenhonnan a Nemlčať je zlato [Nem-hallgatni arany] kormányhirdetések zúdulnak ránk. Az alapelképzelést értem én: minden korrupciógyanús ügyet feltárni. De ez a feljelentésre, besúgásra buzdító kampány milyen embereket nevel majd ki? A munkaadók kötelesek belső bejelentési rendszereket létrehozni, hogy a társadalomellenes tevékenységek már a munkahelyeken lelepleződjenek, olvasom egy közleményben. Ez a „társadalomellenes tevékenység” szókapcsolat régi, rossz emlékű időket juttat az eszembe. Úrad na ochranu oznamovateľov = Besúgóvédelmi Hivatal? Nem tudom, mennyi térül meg a réven abból, ami elveszik a vámon. A bizalomerősítést aligha szolgálja ez. Sunnyogás, figyelgetés, sanda pillantások, hát-mögötti pusmogások, bizonyítékgyűjtés (vagy kreálás) – számomra hátborzongató, és a Velencei Köztársaság Igazság szájai kezdeményezését juttatja az eszembe. A városban szanaszét elhelyezett, antikizáló oroszlánfejek szájába bárki bedobhatta bárkivel szembeni feljelentéseit. Noha eljárás, állítólag, csak akkor indult, ha a feljelentés nem volt névtelen, sőt még két tanú aláírásával is hitelesítette azt, mindez nemigen gátolhatta meg az arra hajlamosakat, hogy mások nevében tegyenek akár alaptalan feljelentéseket, rágalmakat. Napóleon ezt a velencei gyakorlatot, nota bene: a köztársasággal együtt, megszüntette, Matovič meg Szlovákiában bevezette. Matovič-reneszánsz.
***
Budapesti kollégám hitetlenkedve csóválja a fejét, amikor (miután egy percnyi távozás okán is rázárja egyetemi szobájára az ajtót, „mert itt lopnak”, mondja, „ez Magyarország”), szóval amikor elmesélem neki, hogy komáromi egyetemi szobám ajtajában, ha az épületben vagyok, ott lóg (kívülről!) a kulcs. Ha rá van zárva, azt jelenti, hogy valahol tanítok az épületben, ha nincs, akkor a szobában kuksolok. Ha kulcs nincs az ajtóban, akkor mindenki számára világos, hogy nem tartózkodom a Tanárképző Karon.
***
A másokra való tekintettel levés, tehát az, hogy ha egy keskeny, egysávos úton valaki szembe jön, akkor azt nem azért teszi, hogy bennünket bosszantson, hanem mert neki is azon a vonalon van dolga, ahol nekünk is. Baden-Württenbergben egy keskeny erdei út kezdő szakaszán láttam (és fényképeztem) egy transzparenst, a következő felirattal: Rücksicht macht Wege breiter! (A figyelmesség szélesebbé teszi az utakat! - a szerk.) Aztán később láttam, hogy ez Németország-szerte egy kiterjedt mozgalom, s ahogy hallom, már Magyarországra is begyűrűzött. Végre egy olyan dolog, ami miatt a begyűrűzést nem kell okvetlenül szitokszóként felfogni. Örüljünk tehát és adventi bizakodással reméljük, hogy ha már begyűrűzött, itt is marad a másokra figyelmezés, a tapintat, az empátia, a bizalom. Nem csak a szűk utakon…
