„Miközben a kormány félrevezető információkkal szisztematikusan fordítja a polgárokat a pedagógusok ellen, az oktatók egy életnyi jövedelme talán elég a honatyák öltözködésére, karóráira, táskáira.”
Gulyás Melinda győri utazó gyógypedagógus írta ezt a Tanítanék Mozgalomnak egyik rendkívül elkeseredett hangulatú levélben.
Zuhanórepülésben
Az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézet munkatársával az egyik győri általános iskola kapujában találkoztunk. Onnan indultunk melegebb helyre beszélgetni. Éppen befejezte az első két fejlesztő órát egyik tanítványával, de másfél óra múlva indulnia is kell egy 15 kilométerre lévő településre, majd onnan is tovább. Egész életében pedagógus akart lenni, de nem azért dolgozik ebben a szakmában, mert más nem volt. Szerinte soha nem volt jó a helyzetük, de többségében jól érezték magukat, örömmel végezték a munkájukat, és képzésekre is járhattak. De minden megváltozott. Nagyjából tíz éve kezdődött el az oktatás és a pedagógusok helyzetének romlása. Az utóbbi két-három évben viszont zuhanórepülésre váltottak.
„Azt mondják, mit ugrálunk, amikor alig dolgozunk, nyolctól délig tart a munkaidőnk, aztán megyünk haza. Meg három hónap szabadságon vagyunk. Csakhogy ez hazugság. A valóság az, hogy napi nyolc-tíz órát dolgozunk – fogalmaz Gulyás Melinda. – Egy pedagógus nem csak akkor végzi a munkáját, amikor az iskolában van. Vasárnap is készül a hétfői óráira, szervezi a kirándulást, anyagokat keres. A hétköznapok délutánjai is munkával, felkészüléssel, adminisztrációval, szervezéssel telnek. A három hónap szabadság pedig valójában hat hét. A flegma, alattomos, rosszindulatú kommunikáció, a munkánk degradálása sokak számára hihető.”
A kormány képviselőinek kommunikációja felháborítja. Nemrég került a nyilvánosság elé egy videó, amiben Hajzer Károly belügyi helyettes államtitkár azt mondja: „Furcsa nagyon sok pedagógusnak, hogy az a négy óra, hat óra, amit oktatással kell tölteni, az munkaidő. Elveszi ez az idő azt az időszakot, amikor ő különórát tud adni diákoknak 6-7-8 ezer forintért óránként, de mégis, ha ő jelentkezett abba az iskolába, hogy ő tanítani fog, hát a minimum, hogy azt úgy-valahogy elvégzi.” Szerinte a kialakult helyzetet „nem úgy kell elrendezni, hogy akkor nem járunk be órára, mert ez olyan fura nekünk, akik dolgozunk.”
Tíz tanítvány, tíz iskola
Gulyás Melinda munkáját megismerve ezek a kijelentések erősen elgondolkodtatók. Tíz különböző iskolában dolgozik, tíz tanítványa van Győrben és a környező településeken. Naponta három-négy tanítványt fejleszt egyéni órákon. Ehhez heti 100-150 kilométert, napi két-három órát utazik. Saját biciklijével közlekedik a városon belül, és 23 éves autójával járja a vidéket.
„Ha nem lenne saját autóm, akkor csak Győrben tudnék dolgozni, és a falvakban élő gyerekek nem kapnának ellátást. A benzinköltséget ugyan kifizeti a munkáltató: a havi 20 ezer forint úgy-ahogy az üzemanyagra elég. A parkolást, a kötelező biztosítást, a szervizelést és a javítást saját zsebből állom. Hárman fejlesztjük a környéken lakó mintegy 30 tanulót, akik kismértékben vagy súlyosan hallássérültek, esetleg valamilyen társbetegséggel küzdenek. Ha egyikünk kidől a sorból, nincs, aki helyettesítse.
”Munkája kapocs a gyerek és a tanáraik, szüleik között. A hallássérültek másképp fejlődnek, mint az egészségesek. Nem biztos, hogy értik a tollbamondás szövegét, félrehallhatják a szavakat, nehezebben boldogulnak az idegen nyelvvel. „Sok pedagógus azt gondolja, ugyanúgy fejlődnek, mint egy halló gyerek. De ez nem igaz – magyarázza Melinda. – Hiába a hallókészülék, másként érzékelhető a hang, a hangszín, a térhallás. Vannak implantátumos gyerekek is. Ők súlyos halláskárosodással születettek, és később, műtéttel hallóidegeket stimuláló implantátumot kaptak, de még ezzel sem hallanak úgy, mint egy ép hallású gyerek. A nyelvi fejlődésük is másképp alakul, hiszen mire a szülők észreveszik a jeleket, az orvosok diagnosztizálják, majd műtétre kerül a sor, értékes idő veszik el.”
Legszűkebb, legsötétebb
Mindegyik gyerekkel másképp kell foglalkozni. „Most egy nagyothalló felsős diákhoz megyek, aki tanulási zavarokkal küzd – mondja a gyógypedagógus. – Megnézzük, mit tanult, miben akadt el. Sokszor fogalmakat kell magyaráznom, mert nem értette meg, mit jelent a kerekítés, vagy az alany, állítmány. Egy osztályban pörög a frontális óra, rengeteg kifejezés elhangzik. Egy hallássérültnél ezek befogadása nehezített. Kétszemélyes kapcsolatban és saját ritmusban kell elmagyaráznom neki. A felső tagozaton minden tananyagot tudnom kell. A részleges hasonulást, a törtekkel való műveleteket, a hegyek keletkezésének folyamatát. És ezeket el is kell tudnom magyarázni. Számfogalmat, számkört kell kialakítanom, helyesírást kell gyakoroltatnom.”
A fejlesztésre fordítható idő azonban kevés. Egy gyerekkel hetente egyszer két órát foglalkozik, kétszer már nem tudja felkeresni: az fizikailag lehetetlenség lenne. Van olyan súlyosan hallássérült tanítványa, aki napi egyéni fejlesztést igényelne. Eszközöket nem kap a munkájához, csak egy írólapcsomagot, A4-es lapokat és egy darab tollat. Ehhez képest játékokra, fejlesztő eszközökre, tanszerekre van szüksége, amit az iskolai eszközkölcsönző részben biztosít. Amikor utazótanár lett, saját pénzéből, 100 ezer forintos beruházással kezdte meg a munkát. Azóta is folyamatosan vásárolnia kell ahhoz, hogy dolgozni tudjon. De csak kicsi, könnyű dolgokat vesz, hiszen a biciklin, a hátán viszi ezeket magával.
A munkakörülmények sem ideálisak. Általában a legkisebb, legszűkebb, legsötétebb helyiségeket kapják meg. „Van olyan terem, ahol a régi, soha nem használt dolgokat tárolják, és ahova évek óta rajtunk kívül oda senki be nem ment. Fűtetlen és hideg helyiségben dolgozunk, többen meg- és felfáztunk már. Több pulóvert veszünk fel, plédekbe is beburkoljuk magunkat. A gyerekek is nagykabátban ülnek az órákon pokróccal a fenekük alatt.”
Felmerülhet a kérdés, egy hallássérült gyereknek nem lenne-e jobb speciális iskolába járni. Ez 30-40 évvel ezelőtt így volt, de ma az integráció a cél. Nincsenek szegregált iskolák, csak a nagyon súlyosan hallássérült, siket gyerekek számára az ország egy-egy pontján. Az ő anyanyelvük a jelnyelv, hangzó magyar nyelven nem boldogulnának. Noha Melinda a tanulás és a képesség fejlesztésével foglalkozik gyógypedagógusként, pszichológus hiányában a gyerekek mentális egészségével is törődik. A gyerekek neki mondják el konfliktusaikat, társaskapcsolati nehézségeiket. Sőt, a szülők is őt hívják tanácsért. Az iskolák szemléletformálása is az utazó gyógypedagógus feladata.
Kell a kellemetlenség
Mindezért a munkáért 37 év munkaviszonnyal nettó 340 ezer forintot visz haza. Ő a maximumot kapja, ennél magasabb fizetésre nincs lehetőség. Nyugdíj előtt áll, oligofrénpedagógia–szurdopedagógia szakos gyógypedagógus, szakvizsgázott mestertanár, korai fejlesztő szakember, tanfelügyelő és szakértő. Abban az intézményben, amelyik őt is alkalmazza körülbelül 60 gyógypedagógus dolgozik, átlagban 200-220 ezer forint a bérük. Nemrég polgári engedetlenséget tartottak, de a tantestület nem volt egységes. „A kollégáim 10 százaléka szerint annak ellenére is meg kellett ezt lépnünk, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekeket nem hagyhatjuk magukra. A célokkal mindenki egyetért, csak a motiváció eltérő. Akinek a házastársa, élettársa, szülei a versenyszférában dolgoznak és nagyságrendekkel több fizetést visznek haza, a pedagógusfizetés a zsebpénzük. Vannak, akik azt mondják, hogy ha nem tartanak órát, mi lesz a gyerekekkel, kellemetlenséget okoznak a szülőknek. Mások attól félnek, hogy kirúgják őket, vagy azt gondolják, úgysem fog történni semmi. Szerintem csak akkor indul el valami, ha kellemetlenséget okozunk. Nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is meg kell állítani az életet ahhoz, hogy valami történjen. Már rég nem elég az, hogy munkaidő előtt, 7 órakor élőláncozunk. Nem hétfőkben és elmaradt egy-egy matekórákban kell gondolkodni.”
Azt mondja, ha elveszítené a munkáját, magánórákat adna. Ugyanakkor jól tudja, hogy azok a szülők, akiknek a gyerekeit most fejleszti, nem tudnák kifizetni a magánórákat. Ez csak vészforgatókönyv, mondja, hiszen anyagi tartaléka nincs. Ha az autója leállna, és holnaptól nem működne, akkor is vége lenne a munkájának, mert nem tudná megjavíttatni sem. Téli gumija nincs, nem is tud venni. A négy évszakosak pedig rossz állapotban vannak már, az „elképesztő” vidéki utak tönkretették.
Három felnőtt gyereke már elköltözött. „Szinte mindig családfenntartó voltam. A férjem dolgozott, amíg tudott, de nagyon súlyos beteg lett, évekre kiesett a munkából. Volt, amikor táppénzt már nem kapott, de még nem lett rokkantnyugdíjas, semmi jövedelme sem volt. Másod-, harmad-, negyedállásban dolgoztam 10-15 éven át. Fizikálisan és idegileg is belefáradtam ebbe.”
Ezen a bolygón…
Azért, hogy bírja a fizikai és a lelki megterhelést, rendszeresen jár uszodába, sportol. Arról álmodik, hogy bemegy egy könyvesboltba, és annyi könyvet vásárol, amennyit szeretne. Most könyvtárba jár, nyaralni a balatoni kempingig jut el. Ha rossz lelkiállapotban is van, a tanítványai ezt nem vehetik észre. Akkor is mosolyogva fogadta a gyerekeket hétfőn, amikor hétvégén az élet-halál között lebegő férje mellett virrasztott a kórházban.
„Nemrég mégis sírtam – meséli. – A Partizánban a finn iskolákról volt szó. Én meg csak néztem, hogy ilyen is van ezen a bolygón? Most is kiráz a hideg. A tantermek, a menza, a világos helyiségek! Ahogy a miniszter beszélt a pedagógusokról! A pedagógusok munkája a jövő, mondta. Itthon meg azt mondja a helyettes államtitkár, hogy furcsa nagyon sok pedagógusnak, hogy az a négy óra, hat óra, amit oktatással kell tölteni, az munkaidő? Meg hogy majd 2027-ben kapsz esetleg 10 százalékos emelést, ha az uniótól kapunk pénzt? Sokkoló a különbség!” Melinda a minap látott egy kopasz fügefát. Nem voltak rajta levelek, csak néhány termés. Akkor azt gondolta, ez a fa a pedagógusság szimbóluma lehetne. Nem kap fényt, meleget, energiát, elveszti a leveleit, és ő mégis él. Hozza a termését, érleli a gyümölcsét…
