Posta, múlt időben

Idős, falusi asszony, közel a nyolcvanhoz. Egyedül van, de azért derekasan karbantartja még az életét: autót vezet, boltba megy, időnként a közeli városba is elutazik, ha nagyobb bevásárlást tervez. Nem tanult informatikát, gőze sincs a számítógépekhez, még a faék-egyszerűségű mobiltelefonját is nehezen kezeli. Internetet nem használ, nem utal online, nem vásárol webshopban, és egyáltalán: semmiféle modern kütyüvel nem él.

Havonta négyszer járt a postára.

Csekkjeinek befizetési határideje nem egyforma, s becsületes állampolgárként igyekszik azt mindig időben teljesíteni. Ha kivárná az egyiket, megcsúszna a másikkal. Meg aztán időnként névnapot kell köszönteni képeslapon, feladni egy-egy levelet, még az is előfordul, különösképp így, karácsony előtt, hogy csomagot.

Számára a posta volt az, ahol anélkül elbeszélgethetett az üvegablak túloldalán ülő ismerőssel, hogy különösebben feltartaná a sort, összefuthatott rég látott, a település túlvégén élő barátokkal, megvitatva világ dolgait. S nyugodt lehetett, hogy pénzügyei rendben vannak, a rezsit kifizette, lám ott volt a kis csekkdarab a kezében, reklamálhatott, ha gondja akadt.

A falusi, kisvárosi posta biztonságot jelentett azoknak, akik az élet technikai előnyeit jóval kevésbé tudják kihasználni fiatalabb társaiknál. Időseknek, nyugdíjasoknak nehezen mozgóknak.

A kis posták bezárása azt jelenti: ezekre az emberekre rácsukták az ajtót, ha eddig egyedül voltak, most még inkább azok lesznek. Oldják meg ügyes bajos dolgaikat, ahogy akarják. Menjen nyugdíjba a kézbesítő, akinek cserepesre edzette a szél a kézfejét, miközben ködben, hóban vitte ki a leveleket, keressen másik munkát, vonuljon vissza a postamester, akinek valaha tekintélye volt, s jöjjön a szép új világ.

A rideg, a lelketlen.