Csendre intette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia azokat a tanárokat, akik – csatlakozva az országos tiltakozási hullámhoz – polgári engedetlenségre készülnek egyházi iskolákban.
A püspöki kar tagjai közleményükben fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy az engedetlenségi kezdeményezésről ők is csak a sajtóból értesültek (nekik ehhez a skandalumhoz semmi közük). Aztán rögzítették, hogy „a munkavégzés megtagadása vagy felfüggesztése munkáltatóként is nehéz helyzetbe hozza az egyházi fenntartókat”. Hiszen a fenntartók felelősséggel tartoznak a szülők felé, akik rájuk bízták gyermekeiket, másrészt (talán ez a megfontolás még többet nyomott a latban) az állam felé is el kell számolniuk, teljesíteniük kell a köznevelési szerződésekben vállalt kötelezettségeiket.
Bár közvetve a katolikus vezetők is elismerték, hogy eddig nem alakult ki megfelelő párbeszéd a kormány és a pedagógusok szakmai szervezetei között, a maguk részéről továbbra is a tárgyalásos megoldást részesítik előnyben. A püspöki kar kiáll a pedagógusi hivatás, egyúttal pedig a jogkövető, felelős állampolgári magatartás mellett (a renitenskedő tanárok jobban teszik, ha nyugton maradnak).
Mindebből jól látszik, hogy mennyire más idők járnak, mint 2004-05-ben, amikor még az MSZP és az SZDSZ koalíciója volt kormányon. Akkoriban a katolikus méltóságok nem ragaszkodtak mindenáron a „tárgyalásos megoldáshoz”. Az egyházi iskolák – tanárok és diákok – nem a püspöki kar ellenében, hanem annak támogatásával demonstráltak a kormány intézkedései, jelesül az egyházi intézmények diszkriminatívnak tartott finanszírozása miatt.
Kétszer is utcára vonultak, Pápai Lajos győri püspök mindkét rendezvényen beszédet mondott. Kijelentette: „A cél egy normális demokráciában az állampolgári jogegyenlőség, valamint a kirekesztés, a diszkrimináció tilalma. Valójában az igazi tét a jogállamiság léte vagy nemléte.”
A püspöki kar újabban kevés jelét adja annak, hogy aggódna a magyar jogállamiságért. Pedig oka bőven lenne rá.