Remélem, még nem unta meg a tisztelt olvasó Ignotus Palit, ahogy József Attila nevezte barátját, Szép Szó-beli szerkesztőtársát egyik legismertebb, cím nélküli töredékében: „Szerették: Ignotus Pali / és Galamb Ödön, a tanár; / egy ízben báró Hatvany / és talán Komlós Aladár.” Maga Ignotus többször is idézi a költő négysorosát visszaemlékezéseiben (Ignotus Pál: Csipkerózsa – Budapesti és londoni emlékek. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1989), de most arról szeretnék írni, hogyan látta Budapestet, az ország fővárosát, a „bűnös várost” 1919 őszén, Horthy és csapatai bevonulásakor.
Az élete során kétszer is emigrációba kényszerülő Ignotus Pál imádta Budapestet, ízig-vérig fővárosi volt, s eszmélése, magyarsága is a városhoz kötődött: „Én Petőfi Sándort ott láttam először szemtől szemben, a Corso végén, magasba emelt ujjával fogadva, »Hogy rabok tovább Nem leszünk«, kőhajításnyira a Bristol kávéháztól, ahol anyám bemutatott annak az Ady Bandi bácsinak, akiről apám, bármilyen furcsán hangzott is, azt állította, hogy lesz még neki is ilyen magasba nyúló szobra.” Az 1919 végén, „az ellenforradalmi sérülés másnapján” még csak 18 éves Ignotust „budapesti voltának politikuma” foglalkoztatta, különös tekintettel a november 16-án a fővárosba bevonuló Horthy Miklós kijelentésére, mely szerint megbocsát a „bűnös városnak”.
Az erkölcsileg züllött, romlott Budapestet a vidék romlatlanságával szembeállító, máig élő politikai hazugságot Ignotus néhány ma is releváns mondattal cáfolja meg: „Azóta nincs és soha egy pillanatra sem volt kétségem arról, hogy ezt a retorikai gépezetet mi mozgatja. Tisztában vagyok azóta azzal, hogy akinek Budapest fáj, akinek Budapest bűnös, és a falu romlatlan, annak az fáj benne, ami Horthy Miklósnak fájt, az, hogy a budapesti polgár merészelte magát egyenrangúnak érezni a dzsentrivel, a budapesti munkás merészelte magát öntudatos osztállyá szervezni, merészelt saját munkája eredményére számot tartani, s merészelt – ez volt a legnagyobb bűne – a parasztnak is példát adni arra, hogy osztályhelyzete és társadalmi igénye szerint polgárnak, munkásnak vagy munkás-polgárnak érezze magát, ne pedig »parasztnak«, vagyis jobbágynak. Minden társadalmi iránnyá rendszeresített népiesség: kísérlet a népelnyomásra. Aki a vidéki romlatlanságnak hódol, hogy a főváros parazitizmusát megbélyegezze, az a vidék fejlődésének megakasztására s különösen a paraszt megalázására és megnyomorítására törekszik. Ez alól nincs kivétel. (…) Ami budapesti, az lehet ocsmány; ami Budapest-ellenes, az csak ocsmány lehet. Ez az, amire 1919 ősze megtanított.”
Mint írja: „Ami a magyarságban nemes, az belőle való. Az európai magyarságot Budapest teremtette (...) Egyszerűen mert a magyarságot Budapest teremtette. Budapest előtt nem volt magyarság, csak egy vegyes nyelvű nemesi kaszt volt (…), s volt másfelől egy nemzettelen, országtalan és jövőtlen, magyar nyelvű jobbágytömeg. (…) Másutt tudhattak magyarul, de hogy magyarul tudni érdemes, ez a magyarul hiányosan tudó Budapest találmánya.”