Mintha egy másik világba csöppennénk, ahogy belépünk a Gaudiopolis Békásmegyeri Evangélikus Szeretetház kapuján. Mintha minden kicsit lelassulna körülöttünk, miközben egy védelmező burok öleli körbe a látogatót. Rögtön a bejárattal szemben egy karácsonyi terítővel letakart asztalkán apró szánkó fogad, benne már jó néhány kitöltött piros papírlappal, de mellette még sok üres lap várja, hogy valami szép gondolatot írjon rá valaki. „A gyógytornászunk, Julcsi (Molnár Julianna) ötlete volt, hogy a lakók, a látogatók, a dolgozók így üzenhetnek egymásnak valami szépet, majd karácsonykor fogjuk ezeket felolvasni” – fogad Horváth Karolina intézményvezető.
„Végre hazaértem”
Az első emeleten a hatalmas ablakokon árad be a fény, előttük pazar szobanövények díszlenek. A kis asztaloknál hármas-négyes csoportokban üldögélnek a lakók, akik boldogan, őszintén mosolyogva mesélnek a mindennapjaikról. „Egy kórházból kerültem ide egy éve, az a pokol volt, ez meg a paradicsom. Az a törődés, gondoskodás, tisztaság, mintha egy másik bolygón lennék!” – áradozik Bonifert Ádámné. Kiss Józsefné Marika mögött nagyon szomorú időszak áll, két éve elvesztette a férjét, tavaly a lányát a covidban, és nagyon maga alatt volt, amikor az otthonba került - itt azonban teljesen kinyílt. Rendszeresen rablórömiznek, sétálnak, új barátokra talált.
„Hozzánk szinte mindenki úgy érkezik, hogy valaki személyesen ajánlotta az otthont. Jelenleg 93 lakónk van, a többségük nő, a legidősebb lakónk Gyuri bácsi, aki 102 éves. 105-ig tervezi, és amilyen makacs, szerintem menni fog neki” – meséli mosolyogva az intézményvezető a hangulatos könyvtárszobában. „Mi itt arra törekszünk, hogy elégedettek legyenek a lakóink. Akkor sokkal könnyebb velük »dolgozni«. Természetesen itt is vannak konfliktusok, bonyodalmak, de azon vagyunk, hogy ezeket közösen megoldjuk.”
„Van, aki azért költözött be, mert látta az 50 éves lányán, hogy napról napra egyre fáradtabb, ki van merülve. Ez a szendvicsgeneráció, akik egyaránt gondoskodnak még a gyerekeikről és már a szüleikről” – teszi hozzá Szombatiné Nagyházi Marianna mentálhigiénés csoportvezető. A legtöbben egyedül költöznek be, de vannak házaspárok, testvérpárok, de a falak között barátságok sőt szerelmek is születnek. „Mi nem tudunk mindenki mellett folyamatosan ott lenni, ezért arra biztatjuk a lakókat, hogy kooperáljanak egymással, ne üljenek magányosan a szobájukban. Rengeteg programot szervezünk, és az is nagyon fontos, hogy itt keretet kapnak az életükhöz. Aki egyedül magára marad, annak szinte szétfolyik az élete, csak ül a tévé előtt, esetleg keresztrejtvényt fejt, és elmagányosodik. Itt meghatározott időpontban vannak az étkezések, majdnem mindennap gyógytorna, klubfoglalkozások, istentisztelet, bibliaóra, kórus – ezeken természetesen nem kötelező részt venni, de nagyon sokan rendszeresen járnak egyikre-másikra, amelyikhez kedvük van. És minden hónapban közösen megünnepeljük a születésnaposokat, amikor bulizunk, van francia krémes, torta, énekelünk, jól érezzük magunkat. Most, decemberben természetesen minden a karácsonyról szól. Sütöttünk már együtt mézeskalácsot, a lakókkal közösen díszítettük fel az épületet, és szerveztünk karácsonyi fotózást is.”
Megtanulni elbúcsúzni
Az intézmény egyébként teljesen nyitott, családbarát, azaz a lakók is bármikor kimehetnek – sokan haza is mennek a családjukhoz hétvégékre –, illetve a családtagok is bármikor meglátogathatják a hozzátartozójukat. Élnek is ezzel a lehetőséggel, hiszen a ház gyönyörű környezetben található, jó levegőn sétálhatnak, kirándulhatnak az idősek, de a város is közel van, elérhető számukra posta, különböző szolgáltatások, piac.
„A beköltözés, amikor valaki megérkezik két bőrönddel - azért szívszorító. Ilyenkor arra gondolok, hogy én mit fogok összepakolni az egész életemből” – érzékenyül el Marianna. A beilleszkedés idején természetesen jobban odafigyelnek az idősekre, de a későbbiekben is nagyon sok lelki segítséget adnak mindenkinek, akinek szüksége van erre. Egy idősotthonban elkerülhetetlenül beszélni kell a halálról is. „Az az érdekes, hogy 80 felett egészen más az emberek hozzáállása ehhez. Szerintem minket jobban megvisel egy-egy lakónk elvesztése. Valószínűleg azért dolgozom itt, mert ezt kell megtanulnom tőlük, hogy ezt el kell fogadni. Nagyon kevés embert láttam úgy elmenni, hogy tiltakozott, szenvedett volna. Megbékélnek ezzel” – teszi hozzá a mentálhigiénés szakember. „Sokan úgy élik meg, hogy ők már feleslegesek, nincs rájuk szükség. Nincs már feladatuk az életben. Belesimulnak, elfogadják. Mi mindent megteszünk, végig mellettük vagyunk, az elkísérésnek megvan a kultúrája. Ez itt része a mindennapoknak, nem egy tragédia” – egészíti ki Horváth Karolina.
A szeretet üzenete
Az épületet bejárva Donáth Lászlóval, az intézményt fenntartó evangélikus egyházközség lelkészével is találkozunk, aki a szeretetház legfontosabb üzeneteit fogalmazza meg. „Három dolgot emelek ki. Az első az étel. Nem adhatunk egy idős embernek silány minőségű élelmiszert, amikor esetleg még szólni sem tud, hogy nem ízlik neki. Egészséges, kiváló minőségű étellel kell táplálni a testet. A második a tisztaság. Ahol kisgyerek van, ott természetes, hogy folyamatosan takarítanak, fertőtlenítenek. Itt olyan, mintha 93 kisgyerekünk lenne. A covidot úgy vészeltük át, hogy egy éven át senki nem betegedett meg, aztán persze nálunk is voltak megbetegedések. A harmadik pedig a jó szó, ami a lelket táplálja.”
Búcsúzóul megérkezik Julcsi, a gyógytornász, aki magával ragadó, bájos határozottságával, kedvességével ragaszkodik hozzá, hogy mi is húzzunk egy-egy üzenetet a mikulássapkából, ami majd meghatározza a következő évünket. Az én lapomon ez áll: „Áldott vagyok.”
