Mindig is rajongtam Szabó Magda regényeiért, mindet jóval hamarabb olvastam, mint ahogy 2003-ban megkapta a Prix Femina Étranger díjat. Különösen a Jablonczayak tetszettek nekem, Magda anyjának, Lenkének a rokonsága. Gyakran felbukkantak Magda könyveiben: gyermeteg költők, az éjszakát szétdorbézoló hedonisták, a felelőtlen és játékos szörnyetegek, a bizalmadba férkőző csalók és megcsalók, a füllentés mesterei, cseppet sem gyakorlatiasak, a rutin gyűlölői. Nagylelkű bolondok, akik megfojtanak a kedvességükkel. Nyusziölelgetők, akik perfekt beszélik az állatok nyelvét, virgonc szeretettel sóvárogják a bundások bestiális titkait.
Időről időre kutakodva belenéztem a Jablonczayak szemébe, ha egyáltalán lehetséges a fényképek sápadt hőseivel szemezni. De miért is ne lehetne?
Dorina még be sem mutatkozott, már rájöttem, hogy ő csak Jablonczay lehet. Erről árulkodott az arccsontozata, a csalfa tekintete. Tagadta, hogy bármi köze volna az írónőhöz. Azt mondta, gyakran hozakodnak elő ezzel a felvetéssel még újságírók is. Amikor kiderül a neve, azt feltételezik, tévesen, hogy Magda unokahúga. Vagy az eltitkolt lánya, szerelemgyerek, akit az írónő meg akart kímélni a dohos tucatnévtől, a Szabótól.
Esetleg ezt akarhatta takargatni Magda, amikor nagy nyilvánosság előtt fantáziált arról, hogy Virgil nevű fiúra vágyik (persze nem véletlenül jut eszünkbe erről Vergilius), vagy amikor a könyvmoly háziasszonyoktól kezdve a kritikusokig mindenkit zavarba hozott a valószínűleg képzeletbeli mostohatestvéréről, a nála sokkalta kitárulkozóbb Ciliről, az ő másik feléről való folytonos ködösítésével. Cili lett volna nemdebár a hangosan nyaúzó kismacska, akit képtelenség nem megsimogatni. Aki bármikor szívesen kiáll a pulpitusra szavalni, aki dúskál a kalandokban, a balettől a búvárkodásig, aki védelmezi az ártatlanokat és megássa a bűnösök sírját.
Dorina és én ugyanazon a napon indultunk el Magyarországról Lubestenbe, és ugyanannál az intézménynél kezdtünk dolgozni két nap múlva. Ugyanabban az irodában. Még a reményeinken is osztoztunk, és a megkönnyebbülésünkön. Két papírsárkány, aki a távolságban talált gyógyírt, a magasságban és a fogyadozó szélben, ami még a hitetlennek is enyhet tud adni.
Majd’ megfeszültem, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá, segítettem neki a bevásárlásban, meghívtam ide-oda, megkértem, hogy vigyázzon a macskámra, amíg Portóban, Medellínben, Camagüeyben vagy San Fernando de Atabapóban szellőztetem az agyamat. Én magam is körbedoromboltam, mint egy Bentley porszívó. Nem kellett tettetnie, hogy élvezi mindezt a felhajtást. Az igazi macskának libamájat vett, és más finomságokat, amelyeknek a mibenlétéről fogalmam sem volt.
Gyakorta kóvályogtunk a közeli Solarosa Parkban, a tó körül, hallgattuk, hogyan hápognak – a helyiek szerint tákognak – a kacsák, és a kör alaprajzú rózsakertben, a bicikliket és a babakocsikat kerülgetve, nehogy karambol legyen ám itt a végén. Dorina imádta, ha botot dobáltam neki, hogy hozza vissza, ő kért erre. Miért is nem a frizbire vagy a labdára bukott, mint a normális emberek?
Úgy futott, mint egy gepárd. Megint, megint, megint, mééég, méééég, mééég, engedelmes kutya. Reménykedtem, hogy nem botlunk egyetlen ismerősbe sem. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen ennek az abszurd játéknak, amellyel Dorina nem bírt betelni. Így viszont elég időm jutott arra, hogy előrukkoljak azzal a kérdéssel, be akarja-e adni a felmondását. Nem, válaszolta ő, van ez az állás is olyan, mint a másik, meg lehet keresni annyi pénzt, hogy ne kelljen sóhajtozni a villanyszámla miatt. És emellett épp elég idő jut a kedvteléseire. „Nem börtön ez. Biztonságos keret, báb, ahonnan minden este és hétvégén szárnyra lehet kapni, a nyaralásról nem is beszélve. Ügyesen kiagyalt, kifinomult szabályok, amelyeknek meg lehet felelni, igaz, unalmas ez, de legalább nem vagy folyton bezárva a saját fejedbe. Még Csehovnak is volt állása.” Nos, ez igazi dorinás válasz volt, az írás nem hobbi, nincs olyan író, aki annak tartaná, épp elég bosszantó, amikor mások erre vetemednek, sok szerző panaszkodik is erre. Milyen tapintatlanok és tudatlanok az emberek.
Akárhányszor finoman kérdezgettem az íráskészségéről és az irodalmi ambícióiról, simán lerázott. De amíg ebédelni volt, a munkahelyi számítógépén találtam bizonyítékokat, hogy ezerrel pályázik irodalmi folyóiratokhoz és könyvkiadókhoz. Néhány hónapba beletelt, mire összeállt a kép. Dorinának van egy írói álneve: Heather Lavinia Rigmount. Heather Fucking Lavinia Rigmount! A legádázabb pályázatok nyertese, mesterkurzusok és fesztiválok üdvöskéje (ahol ametisztbe és királykékbe játszó, vállig érő parókát és bohócos make-upot visel, a mi dress code-unkba egyáltalán nem illő, hasig kivágott ruhadarabokat kész színorgiában: cinóbervörös, gamboge, cinquavasiaviolett, razzmatazz. A legbefolyásosabb emberek pajtása, a kiválasztottaké.
A szabadságolási időszakban, amikor mások a mamájukhoz és az unokaöccsükhöz indultak látogatóba, vagy középiskolai osztálytalálkozókon és leány- vagy legénybúcsúkon csiccsentettek be, ő rezidenciaprogramokon vett részt, a Westfjordentől a toscanai La Macina di San Cresciig, Longyearbyentől Tbilisziig, hogy önkívületben körmöljön éjt nappallá téve.
Amint visszatért, azzal szórakoztatott, hogy részletesen beszámolt nekem, milyen hótt unalom dolgokat csinált otthon, Budaörsön, néhány kivétellel, például beiratkozott egy világbajnok séf főzőiskolájába, és ott megtanulta az amuse bouches-készítés csínját-bínját, vagy elzarándokolt a helyi állatkertbe, hogy odaröffenthessen a cebui disznóknak, sőt, sőt!, szenzáció, bodzás limonádét ivott az új macskakávézóban.
Néha a bizalmába avatott. Sohasem lehettem biztos abban, hogy a férfiak, akikről áriázott, hús-vér alakok voltak-e, a dühe és a kiábrándultsága azonban valódinak tűnt.
Mintha idegesítették, néha pedig mintha szórakoztatták volna a kísérleteim, hogy fogást találjak a heatheri lényén.
Összegyűjtöttem annyi infót, amennyit csak tudtam, ez a dosszié tele van a listáimmal és a fénymásolataimmal. Egyszer viszont rendkívüli dolog történt. Azt az utasítást kaptam, ilyenkor azonnal riadót kell fújnom.
Néhány hétig Dorina válogatottnál válogatottabb ajándékokkal halmozott el. Hallotta, hogy alig várom az új Sofia Coppola-filmet, azt, amelyikben egy jenki becsapott és megcsalt minden áldott nőt, aki csak megmentette az életét. Én magam is belesétáltam volna a csapdájába. Dorina megszerzett nekem egy DVD-t Clint Eastwooddal, az 1970-es adaptációját ugyanannak a Thomas Cullinan-könyvnek, amelynek alapján Sofia is forgatott.
Meghívott egy snitzelezőbe, hogy a múltunk csaknem feledésbe merült ínyencségeivel tudjuk kényeztetni az ízlelőbimbóinkat.
Bár kéztőalagút-szindrómától szenvedett, kötött nekem egy sálat állatfigurákkal: színjátszó csőrökkel és patás lábakkal, aránytalanul nagy szemekkel. Csupa virgoncsággal és energiával.
Aztán tegnap egy újságkivágást találtam az íróasztalomon. R.I.P. Heather Lavinia Rigmount. Hirtelen halál. Vajon öngyilkosság? Nehezen emészthető siker? Valami betegség, amiről mélyen hallgatott?
Ott van a fecni a dossziéban. Vajon ilyenkor mi a teendő?
Miért is nem eltűnésről írnak? Hiszen nem találták meg a holttestet. Nem találhatták meg.
Egy szót sem ejtettem erről Dorinának. Arra számítottam, majd ő említi meg. Eddig nem tette. Arról habogott valamit, hogy a következő hónapban fizetésemelést kap. Végre megengedheti magának, hogy elutazzon a Grand Canyonhoz! Megígérte, hogy küld igazi képeslapot igazi postahivatalból.
Kart karba öltve léptünk be a menzára.
Micsoda színésznő! De nem díva. Az megmarad Heather reszortjának.
Aggódom. Mi lesz vele? Hiszen nem követett el semmit, nem ölt.