A legendás szerzőpáros tagjai hozzátették: „Fontosabbnak tartjuk azt, hogy az együttes volt, mint azt, hogy megszűnt. Megpróbáltuk magyarul kifejezni a beatzenét, s nem felejtjük el: nagyon sokan csillogó szemmel hallgatták, amit csináltunk.”
Mi az hogy!
Az Ifjúsági Magazin 1966 márciusában közölt első ízben slágerlistát, és 1971 decemberéig minden hónapban közzétette a magyar számok sorrendjét (is). Aztán 1972-ben már hol a hazai, hol a külföldi lajstromot jelentette meg. Az első havi listán Koncz Zsuzsa vitte a prímet a Rohan az idővel; kell-e mondani, Szörényi Levente szerzeményével. (A szöveget S. Nagy István jegyezte, ahogyan akkoriban minden újdonsült zenekar első számának verse az ő nevéhez fűződött. Nem mindet S. Nagy írta, a Hungaria Csavard fel a szőnyeget! című örökzöldjéhez például egyetlen sorral járult hozzá, de segítségével rádió- és lemezfelvétel lehetőséghez juthattak a pályakezdő bandák.)
Az Illés 1966 augusztusában került az élre először, mégpedig azzal a kívánsággal: Légy jó kicsit hozzám! Ez különleges sorozatot indított el: a következő hatvanöt hónapból negyvenhat alkalommal a névadó Illés Lajossal, a két Szörényivel, Leventével és Szabolccsal, továbbá Bródyval és Pásztory Zoltánnal felálló ötös dalai virítottak a topon.
A negyvenhat nagyon nagy szám. Az Omegának ez idő alatt tízhavi elsőség jutott a Nem tilthatom meggel, a a Trombitás Frédivel, a Régi csibészekkel, a Tízezer lépéssel, a Gyöngyhajú lánnyal. Igaz, a Benkő, Kóbor, Laux, Mihály, Molnár, Presser hatos csak 1967-től – rendszeresen 1968-tól – nyomott magyar számokat, de a különbség akkor is meghökkentő. A Metró pedig csupán egy-egy hétre tudott a tetőre kapaszkodni; előbb a nem is a zenekartól származó Mi fáj?-jal, majd az Ülök egy rózsaszínű kádban című bombasikerrel, amely előtt fiatalok és idősebbek egyaránt megemelték a csákójukat.
Összesen 16 Illés-opusz került a legmagasabbra. Néhány olyan „resztli”, mint az Itt állok egymagam, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Téli álom vagy az Eltávozott nap, be kellett érje a második hellyel. Nyolcszor volt első a Kéglidal. Hatszor a Menekülés, amelyről azt gyanítom: nem biztos, hogy mindenki emlékszik rá. (Nem, mintha aggasztóan gyönge lett volna.) Négyszer vezette a rangsort a Ne gondold!, a Little Richard énekel és Az ész a fontos, nem a haj. Háromszor a Sárga rózsa, a Nem érdekel, amit mondsz és az Amikor én még kissrác voltam. (Az utóbbiért díjak özönét nyerte az együttes az 1968-as Táncdalfesztiválon.) Kétszer vitte el a pálmát a pionír Légy jó, Az utcán és a Láss, ne csak nézz!; egyszer a Még fáj minden csók, a Nyári mese, a Holdfény '69, az Ó, kisleány, valamint a Goodbye London!
S akkor még sehol sincs a Mindig veled, a Különös lány, az Igen, a Nézz rám!, a Kis virág, a Nem volt soha senkim meg még annyi más.
A Szörényi, Bródy tandem hetvenkettőben látszólag megrázkódtatás nélkül túltette magát azon, hogy az Illés néven együtt töltött dicsőséges időnek egyszer s mindenkorra vége. (Akkor még nem sejthették az 1981-es „A” koncertet vagy az azt követő sorozatos búcsúhangversenyeket.)
„Januárban országos turnéra indulunk, amelyen – mondták – »egy nagyobb stáb segítségével«” az Utazás című nagylemezt mutatjuk be. Kettőnkön kívül Szörényi Szabolcs, Móricz Mihály, Németh Oszkár és Tolcsvay László játszik.”
Az Utazás Szörényi Levente szólóalbuma volt; erről a címadó dalon kívül a Ne vágj ki minden fát! és a Vidéki kislány hasít máig a legjobban. Magam a nagylemez egyetemi színpadi bemutatóját láttam akkoriban, és az Utazás mellett Az angolna, a Bánatvirág, s főként a Dal az ártatlanságról fogott meg leginkább. Mások a keresztelővel foglalkoztak, mert Bródyék arra kérték rajongóikat, adjanak nevet a „nagyobb stábként” aposztrofált zenekarnak.
Így született meg a Fonográf.
A ma már furcsákat mondó, de a magyar rockban örök kiindulópontnak tekinthető Szörényi Levente, valamint tőle mind távolabb kerülő szerző- és pályatársa, Bródy János pedig már az új banda legelső albumán elnézést kért minden csalódott Illés-drukkertől: „Mondd, hogy nem haragszol rám!”
