„Nem ördögtől való hely a hajléktalanszállás az Alföldi utcában" – vezetője, Becze Szabolcs a jó szomszédságra törekszik

Az Alföldi utca 6-8. alatt már 150 évvel ezelőtt is hajléktalanszálló működött. Az első világháború végéig a Hajléktalanok Menhelye jótékony egylet által fenntartott épületet 1997-ben a főváros alakíttatta vissza hajléktalanszállóvá, a környékbeliek heves ellenállásától kísérve. Jelenleg a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) működteti, Alföldi Átmeneti Szállás néven. A józsefvárosi intézményben azonban ma nem csupán szállást biztosítanak, mint a XIX. századi, puritán menedéken – ahol csak vaságy, szalmazsák, lópokróc és lábmosó medence volt –, hanem szociális munkások segítenek a fedél nélkül maradtaknak a társadalmi visszailleszkedésben és az emberi méltóságuk megőrzésében. Két éve a járvány óriási kihívás elé állította őket, hősies helytállásuknak köszönhetően nem történt katasztrófa, ám ők még tapsot se kaptak ezért. Becze Szabolcs ellátási egységvezető szerint azért, mert a társadalom számára épp oly láthatatlanok, mint az ügyfélkörük.

Becze Szabolcs a negyvenes éveiben járó, tapasztalt szociális szakember. Tizenöt éve a BMSZKI, ebből tíz éve az Alföldi Átmeneti Szállás munkatársa. „Évekkel ezelőtt láttam egy francia filmet hajléktalanszállót üzemeltető szociális munkásokról, a címe A láthatatlanok (a filmben profi színészek mellett a hajléktalanok önmagukat alakítják – A szerk.). Számomra akkor vált igazán világossá, hogy a társadalomnak fogalma sincs arról, kivel, mivel foglalkozunk. Azzal tisztában vannak, hogy egy orvos, nővér, tanár mit csinál, de a mi feladatainkat nemigen tudnák behatárolni, pedig a rendszerváltás utáni politikai változás és a gazdasági válságok okozta elszegényedés szakmává érlelte azt. A világjárvány alatt is tapasztaltuk, hogy egyáltalán nem értékelték a munkánkat. Minden, a közvetlenül emberekkel, ügyfelekkel frontvonalon foglalkozó szakma képviselőit elismerték, de a szociális szféra kimaradt, a hajléktalan ellátás pedig végképp az érdeklődés perifériájára szorult, ahogyan az ügyfeleink is. Pedig mi akkor is fogadtuk, szállással, étellel, meleggel vártuk a fedél nélkülieket.”

A szállón a hivatalos férőhelyszám 221, ami a téli krízisidőszakban még 36 hellyel bővíthető. A nők és férfiak aránya nagyjából 30-70 százalék. A lakóknak 180 forintos napi térítési díjat kell fizetni, ami havi szinten nagyjából 5400 forintot jelent. Ezért szállást, orvosi ellátást, internet elérést, pszichiátriai és addiktológiai tanácsadást és számos egyéb szolgáltatást kapnak. „Van könyvtárunk, közösségi programokat is szervezünk, épp most lesz mézeskalácssütés a konyhában. Segítünk az álláskeresésben, mentoráljuk az ügyfeleket, sőt, fejlesztő foglalkoztatás keretében itt a házban is dolgozhatnak különböző munkakörökben, amiért pénzt kapnak. Segítünk különböző ellátások igénylésében, hivatalos ügyeikben, mindenben, ami az életben maradáson kívül az embernek maradáshoz is szükséges. A szálló különlegessége, hogy 35 ágy a mozgásukban korlátozottaknak is igénybe vehető. Az egész alsó szint akadálymentesített, így biztonságosan tudnak közlekedni kerekesszékkel is” – meséli Szabolcs.

Kölcsönös érzékenyítés

Az utóbbi években a Józsefvárosi Önkormányzat is nyitott a szálló felé. Azóta közösen gondolkodnak, hogyan tehetnék elfogadottá a kerületi hajléktalan ellátást, amelynek a kerületi lakosok nem mind örülnek. Ez kölcsönös érzékenyítés: a lakosokban próbálják a hajléktalansághoz kapcsolódó sztereotípiákat feloldani, az ügyfeleket pedig a közvetlen környezetük irányába felelősebb, tudatosabb szemléletre tanítani, akár úgy, hogy bevonják őket önkéntesként különböző kerületi programokba.

„Amit nem ismerünk, attól félünk. Pedig bárki, bármikor kerülhet a lakóinkhoz hasonló helyzetbe – folytatja Becze Szabolcs. – Sokat dolgozunk azon is, hogy nagyobb publicitást kapjon a hajléktalan ellátás nemcsak a szállók közvetlen környezetében, hanem a Józsefvárosi Önkormányzattal együttműködve is. A Közösségi Részvételi Irodával szoros és jó kapcsolatot ápolunk. A nyáron Pikó András polgármester is ellátogatott hozzánk. Nagyon jó hangulatban, nyíltan elbeszélgettünk a gondokról, a fejlődés és az együttműködés lehetséges jövőbeni formáiról. Ma délután is megyek be a hivatalba egy egyeztetésre. Nem jellemző, hogy egy polgármester ilyen formában ellátogat egy hajléktalanszállóra és párbeszédet kezdeményez velük, velünk. A jó szomszédság kialakítása érdekében a lakóinkkal örökbe fogadtuk az Alföldi utca végénél lévő kis teret, amit az önkormányzat támogatott. Ezt tervezzük takarítani, szépíteni, gondozni. Nemcsak azért, hogy a környezetünk lássa, nem az ő kárukra létezünk, hanem a magunk örömére is. Gondozott miliőben értékesebbnek érzik magukat, ami létszükséglet egy magát kisemmizettnek érző ember számára” – érzékelteti Szabolcs. A Szegénység elleni küzdelem és a Lakhatás világnapjához kötődően a lakosság számára is szerveztek nyílt napokat, hogy az ide látogatók lássák, „nem ördögtől való hely” a hajléktalanszállás az Alföldi utcában.

Észrevétlen lett szakember

Szabolcs Nógrádban született, igen szerény körülmények közé. Már gyerekként a szociális problémák egész tárházával találkozott közvetlen környezetében, így bepillanthatott a társadalom rendszerváltás utáni ellehetetlenülésébe. Igen korán, még kamaszkorában kortárssegítő lett, majd számos különféle önkéntes projekt során vált hivatásos segítővé.

„Amikor leszakadó régióról beszélünk, mindenkinek Borsod és Szabolcs megye ugrik be. Nem olyan rég láttam egy statisztikát az elmúlt közel 20 évről, ami szerint Nógrád megye az országban a legszegényebb – mutat rá a szakember a fejünkben élő sztereotípiákra. – Nem készültem tudatosan szociális munkásnak, magam számára is észrevétlenül váltam azzá. Arra eszméltem, hogy folyamatosan segítőként tevékenykedem. A BMSZKI-n belül is sok helyen dolgoztam, átmeneti szálláson, éjjeli menedékhelyen, nappali melegedőben, mielőtt kikötöttem itt. Előtte rengeteg utaztam a világban, dolgoztam segítőként más földrészeken is. Foglalkoztam menekültekkel, hajléktalanokkal, a szegénységkultúrák nagyon sajátos szereplőivel. Az elesettek megsegítése, és lehetőség szerint a visszailleszkedés elősegítése volt a célunk. Itt sajnálatosan ritkán van ilyesfajta sikerélményünk. Nálunk sokszor már az is sikernek számít, ha az ügyfeleink állapota legalább nem romlik tovább. Az utóbbi időben egy lakónk kapott nyugdíjasházban elhelyezést, egy másik pedig lakáspályázaton nyert, ezért tudtak kijutni innen. Nemigen hiszik el a kint élők, hogy nem csak akarat kell ahhoz, hogy valaki váltani tudjon, kikerüljön egy szállóról, illetve a hajléktalanlétből. Lecsúszni könnyű, mint gyerekkorunkban egy műanyag, játszótéri csúszdán, de emlékszünk még, visszakapaszkodni milyen nehéz volt?”

Ennek ellenére Szabolcs a munkáját nem egy Tarkovszkij filmhez hasonlítja, inkább egy derűsebb Fellini alkotáshoz, mert mindig azt nézi, mennyi emberen milyen sokat tudtak segíteni. Kulturális antropológiát tanult, amelynek nem a klasszikus vagy elméleti vonala érdekli, hanem inkább az alkalmazott antropológia, ahol a terepet a közvetlen társadalmi környezet jelenti. A terepmunka során kialakult intenzív kapcsolatai révén a szociális szakember a külső szakértőknél vagy akár a politikai döntéshozóknál érvényesebben érzékeli a kihívásokat, amelyekkel az adott közösség szembesül. Belső segítőként pontosabban ismeri az erőforrásaikat, amelyekre a támogató programok építhetnek, jelenléte a megvalósításkor garanciát jelent arra, hogy valóban a helyi közösség igényei érvényesüljenek. Szabolcs azt mondja, külföldön az antropológia ezen ága nem idegen a szociális munkában, sőt, sok helyen alkalmazott tudomány a különböző kultúrák találkozása kapcsán. Portugáliában például dolgozott olyan programban is, ami kifejezetten az antropológia és a szociális munka összekapcsolásának lehetőségeiről szólt.

Első az emberség

„Bejártam Európát, Latin-Amerikát, dolgoztam Afrikában is. Munkaviszonyban, önkéntesként, nemzetközi projektekben, részt vettem tanulmányúton, de volt olyan is, hogy csak egyszerű kalandvágyból egy hátizsákkal elindultam. A harmincas éveim elején itthon állapodtam meg, és a szociális szférában kezdtem dolgozni. Számomra fontos a jó munkahelyi légkör és az, hogy a kollégák is jól érezzék magukat. Kollégáimmal szemben elsődleges elvárásom a lakóinkhoz való humánus hozzáállás. Nagy hálával tartozom nekik ezért a kitartó, áldozatos munkáért. Vezetőként rengeteg az adminisztráció és egyéb feladatvégzés, de fontosnak tartom és kedvelem is a gyakorlati munkát, így a mai napig szoktam csinálni. Mi sem tudunk itt, házon belül megoldani mindent, de az nem mindegy, milyen szemléletben próbáljuk kezelni a problémákat. Emberhez méltó körülményeket próbálunk biztosítani, és egyenrangú félként fordulunk az itt élőkhöz. A melegen, szálláson, ételen kívül talán az odafordulás, a hangnem, a megértés a legfontosabb, a fizikai szükségleteken kívül a mentális és pszichés biztonságérzet megteremtése. Példaként szoktam hozni Pilinszky János költő és Popper Péterrel beszélgetéstöredékét: »A valóságban az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.«”