- Mindig magányos figurákról szeretek mesélni – Exkluzív interjú Park Chan-wookkal

Mi volt az ars poetica a mögött, hogy egy koreai környezetben „a titokzatos nő” kínai?

Attól tartok, hogy egy kicsit csalódást fogok okozni, mert semmiféle művészi vagy a filozofikus gondolat nem állt a döntésem mögött. Férfiasan bevallom, menthetetlen Tang Wei-rajongó vagyok. Így amikor megkérdeztem, hogy forgatna-e velem és igent mondott, akkor adottá vált, hogy az egyik főszereplő kínai lesz. Ekkor még semmi sem volt meg a forgatókönyvből, így nem kellett semmit sem átírni, változtatni. Persze, ez sem lett volna gond, mert állandó társíróm, Jeong Seo-kyeong is nagy rajongó. Egyszóval tiszta lappal indult a karakterfejlesztés, nem volt semmilyen előre meghatározott képessége, csak a nemzetisége. És ekkor kezdtünk el gondolkodni: miért él egy kínai Dél-Koreában? Így ezen az úton indultunk el. Mindig is izolált és magányos figurákról szeretek mesélni, így az idegen nő a koreai környezetben remek kiindulópont volt.

A titokzatos nő kapcsán nem tudom eldönteni, hogy romantikus film vagy thriller a műfaja. Segítene?

Fontos megérteni, hogy én nem zsánereket keverek. A titokzatos nő nem klasszikus crossover mozi, hanem a két műfaj elegye egy egészen új formát teremt. Szóval ez nem detektív sztori és romantikus dráma, mert olyan nincs, hogy „és”. Ha nagyon válaszolni kell. a kérdésre, akkor azt mondom, hogy ez egy érzelmes mozi. Olvasom, hogy egyes kritikusok szerint A titokzatos nő film noir. De hát nincs is benne femme fatale... Persze, értem őket is, mert a felszínen tényleg az, igazából a mű két emberi lény kapcsolata, arról, hogyan próbálják megérteni egymást, felfedezni a másik céljait, megfejteni a személyiségben rejlő titkokat. Ez az igazi nyomozás, így derül ki csak a rejtély, a bűntény megoldása. Ebben a drámában minden karakter valamilyen szinten detektív.

Alfred Hitchcock Szédülés című klasszikusának hatását nehezen lehetne tagadni, nem gondolja?

Ez a hasonlat örömet okoz nekem – nem ön az első, aki erre kérdez rá. Amikor írtam a forgatókönyvet, forgattam és vágtam, esküszöm, soha nem jutott eszembe Alfred Hitchcock és a bármelyik filmje. A Szédülés sem. Aztán az első vetítések után elárasztotta a közösségi médiákat, hogy újragondoltam Hitchcockot. Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy miért lehet ez? Miért gondolja az egész világ, hogy a Szédülés előtt tisztelgek? Beleképzeltem magam a filmnéző helyébe és rá kellett döbbennem, hogy igazuk van. Szóval nem tagadok semmit. Rá kellett jönnöm, hogy Alfred Hitchcock a véremben van, vagy még inkább a DNS-ben. Amikor a rendezést tanultam az egyetemen, a Hitchcock-életmű volt az egyik legnagyobb „tankönyv”. Szóval, a Szédülést nagyon régen láttam, de úgy tűnik, egy életre beégett.

Az, hogy az egyik karakter kínai és nem beszéli tökéletesen a koreai nyelvet, a meg nem értés feszültségét szolgálja?

Természetesen van nyelvi gát a detektív és a nő között, de pont ez a lényege, hogy ez semmilyen formában nem gátolja meg őket a tökéletes kommunikációban, mert egészen más csatornákat használnak. Ön nyilván nem beszéli a koreai nyelvet, lévén, hogy tolmács segítségével beszélgetünk, éppen ezért szeretném megnyugtatni: a nemzetközi néző nem marad le semmi pluszról, ha feliratosan nézi a filmet, mert, mint mondtam, a fő kommunikáció nem a dialógusok terén történik. Bár hozzá kell tennem, Tang Wei nagyon jól beszéli a koreai nyelvet, minden érthető, amit mond, tökéletes a nyelvtan, csak van egy kis akcentusa és úgy beszél, mintha szappanoperákból tanulta volna meg. Ez a hazai nézőknek némi humorral fog szolgálni, különösen, hogy a detektív, meg gyanúsan irodalmi módon fogalmazza meg a mondatait. Persze, beépítettük a fordítógépet is, amikor Tang Wei karakterének nem jut egy szó az eszébe, akkor előveszi az eszközt, mely száraz férfihangon ad segítséget. Nem tudom, hogy észrevette-e, de a végkifejletnél már női hangon. De ez a nyelvi játék csak egy sokadik rétege a filmnek.

A titokzatos nő mindegyik jelenete precízen át van gondolva, tervezve, kockáról kockára. Kontrollmániás?

Ha nem is nevezném magam kontrollmániásnak, igazat kell adnom abban, hogy szeretek mindent megtervezni és kézben tartani. Éppen ezért voltam hihetetlen nagy dilemmában, amikor elkészültem az első vágással. Tudtam, hogy vágni kell belőle, így egy nagyon hosszú folyamat következett, mert egy jelenetet sem szeretem volna kihúzni, így képkockánkét haladtam: egy-egy jeleneten belül így haladtam másodpercek felszabadításával. Tudja, van egy koreai mondás: néhány porszem szinte észrevehetetlen, sok porszem egy hegynyi kosz. Szóval, egy hegyet kellett elbontanom, hogy kapjak egy pormentes, roppant feszült és intenzív filmet. Persze, most megkérdezheti, hogy időmilliomos vagyok-e? Az igazat megvallva, nem. Ha nincs a pandémia, akkor az ön szemében sem tűnnék kontrollmániásnak, rég egy másik filmen dolgoznék. De mivel a producereim azt mondták, hogy a bemutatóval meg kell várni a pandémia végét, mert a filmet nem lehet bemutatni moziban. Mikor lesz ez? – kérdeztem. Fogalmunk sincs – jött a válasz. Ha meg ott hevert a film, akkor elkezdtem újra foglalkozni vele. Az egyetlen szomorú következmény, hogy a következő filmemhez új utómunka csapatot kell keresni, mert a mostaninak elege lett belőlem!

Egy koreai filmnél mindenki várja a vért és az akciót, A titokzatos nőben viszonylag kevés kevés van. Hogyhogy nem élt ezzel?

Bevallom, csak akkor szeretek akciójelenetet forgatni, ha nagyon muszáj, azaz, ha az a karakterfejlődés része. Egészen más az erőszak kérdése, ez foglalkoztat, de hangsúlyozom, hogy a korábbi filmjeimben és a mostaniban is csak azért van ilyen, mert ezzel kifejezni szeretnék valamit és nem csak szórakoztatni. Lelőni vagy leütni valakit nem lehet cool. Viszont az erőszakkal érzelmeket is ki lehet fejezni, ezt sokan nem is tanulják meg.

A bűntudat minden filmjében megjelenik. Ezt hívhatjuk rendezői kézjegynek?

Kulturális kézjegynek inkább. A bűntudat a koreai társadalomban állandó jelenség, a lakosság protestáns része – nyugati szemmel – igen maradi nézeteket vall, miközben ugyanolyan emberek, mint mindenki más a földön. Ösztönlények vagyunk. Tulajdonképpen minden filmemmel kísérletezem, görbe tükröt mutatok a saját közönségünknek. A szellemi provokáció határait feszegetem. De nem téziseket próbálok elsütni. Nincsenek olyan címkéim, hogy akkor most a vallásos embereket teszem próbára, vagy tabudöntögetés a célom a homoszexualitás elfogadása érdekében, amikor mondjuk A szobalányt készítettem. A mérvadó ekkor Sarah Waters regénye volt, ezt adaptáltam. Az irodalmi alapanyagban volt benne a homoszexuális motívum, furcsa lett volna, ha negligálom.

Idegesíti, hogy a közönséget az erőszak valamilyen szinten kielégíti és épp ezért elvárják?

Egyáltalán nem. Legalábbis ebben az esetben nem. A titokzatos nő nem igényli, és a nézők ezt meg fogják érteni. Ugyanakkor van egy westernfilm-tervem, melyet nagyon rég meg szeretnék valósítani. Ha sikerül, abban lesz minden. Ígérem!

Muszáj tudnom: ez amerikai western lenne?

Ha muszáj válaszolnom: igen. Az ideális az lenne, hogy egy-egy koreai filmem után készíthetnék egy-egy angol nyelvűt. Nem azért, mert lekorlátozna bármi is, de egyszerűen egy más kultúrkörnyezetben egy műfaj jobban működik. És az sem mellékes, hogy dolgozhatnék amerikai színészekkel.

Az Oldboy-ra például még véletlenül sem mondhatjuk, hogy finomkodó film volt. Ezt tuti csak otthon forgathatta le. Az amerikai remake is pocsék lett.

Nem minősítek más filmet, ez most már az ön dolga, én feladtam a kritikusi szakmát. Nincsenek korlátok az alkotói oldalon. Ez így van az erőszak esetében is, senki sem fog téged korlátozni a vizualitás terén. Dél-Koreában nincs semmiféle cenzúra.