- Szávai Attila: Megszórva szeretettel

A világot megemelte a nagy égi kéz, majd halk robajjal belemártotta több százezer tonna tejszínhabba, csillámporba, színes karácsonyfadíszbe, csillagszóró-sistergésbe. A kirakatokban milliónyi polietilén Mária hajol anyai gondoskodással a polietilén kisded fölé.
Pláza. Színes-szagos embermassza hömpölyög az üzletek előtt. Olcsó karácsonyi pop­slágerek kúsznak a tömeg felett. A kirakatok közti gyalogos közlekedési útvonalak mint folyómedrek terelik az ünnepi lakosságot, a középen haladók a leggyorsabbak, a part, a kirakatok felé közeledve lassul a tömeg, az üzletekbe befolyik a massza, hogy ott nézelődjön, vásároljon. Például egy drogériába is. Illatorgia fogadja a betérőket, nem zavaró, de jól érzékelhető.
Alacsony, kopasz biztonsági őr sétál hátratett kézzel a vásárlók között. Ötven körüli lehet, görnyedt, borostás alak, különös kontraszt a kellemes tekintetű női vásárlók között. Gyaloglási modorában ügyesen, gyakorlottan keveri a nyegleséget és a hivatalosságot. Van benne valami arisztokratikus, de van benne valami egy kirúgott porszívóügynökből is. Bárgyú mosollyal sétálgat az üzlet illatkavalkádjában, mint aki mindent tud az emberiségről.
A pláza egyik nagyobb terében betlehemi jelenet. Kisgyerek áll szüleivel, nézik a bábukat, apuka a műtehén fejtartásáról magyaráz anyukának, etológiai szakértelemmel. A mindenhol hallható központi karácsonyi popsláger ott tart: fehér karácsony.
Szerelmespárok andalognak vastag parfümfelhőt húzva maguk után, ötpercenként puszilgatják egymást, a legtöbbüknek sejtelme sincs kedvesük saját, egyéni illatáról. Kerülgetnek egy, a tömegben álló alakot. Egy magányos villanyóra-leolvasó az. Egyedül kódorog a tömegben. Egy magyar villanyóra-leolvasó magányossága. Szakmai ártalom, hogy keveset van otthon, addig sem pörög annyit a villanyóra. A harmadik emelet üvegkorlátjánál megáll. A plafontól az alsóbb szintekig lassan, jelentős szakértelemmel végigméri az irdatlan épületet, arra gondol, mennyi lehet itt a havi villanyszámla. Kezében kopott reklámszatyor, benne lakáskulcs, pénztárca, otthonának enyhén dohos pinceszaga. És a remény, hogy csak lesz már így ötvenéves fejével egy rendes párkapcsolata. A vízműben dolgozó idősebb nőket jól ismeri, hallani sem akar róluk. Valaki véletlenül meglöki hátulról a tolongásban, egy híres tévés meteorológusnő az. A vele igyekvő férfi kér elnézést, aki karon fogja most az átmeneti felhősödést, melegfrontot, csúszós utakat, a levegő páratartalmát. A nő az egyik kirakat előtt hirtelen megáll, párja a lendülettől tovább megy két lépést, úgy kell visszahúzni. Egy táskabolt kirakata. A meteorológus tekintete, mint egy magasnyomású légköri képződmény, mint egy anticiklon, magasabb nyomásra vált, megkeményedik. Tizenkét táskája van otthon. A férfi továbbot int, közben zavartan körülnéz, mert többen – javarészt idősebb vidékies nők – felismerik a társát. Minden este látják a tévében, néhányan lelassítanak ez ­miatt, majd a pártól nem messze megállnak (mint Börzsönyben az eső). Néznek, figyelnek, ilyet sem látni mindennap otthon a közértben, postán vagy a templomban. A megfigyeltek valamin veszekednek, a meteorológusnő talán frontérzékeny, és ezért nincs jó kedve. Sose derül ki. A megfigyelők összesúgnak, a távolodó pár után néznek.
Az idősebb nők igazándiból nem vásárolni érkeztek az agglomerációból, hanem kiszakadni a falusi egyedüllétből, a szomszéd flexeléséből reggel hétkor, a folyamatos körfűrészelés zajából, a disznótorokban hangoskodó félig ittas férfiakból, az otthonkák nejlonságából.
„Felutaznak Pestre”, ahogy mondják, holott földrajzilag déli irányban haladnak ilyenkor. Ahogy közeledik a vonat a fővároshoz, úgy pirosodnak egyre jobban ki (mivel kabátban, télisapkásan utaznak). Minél jobban közelednek a végállomáshoz, annál gyorsabban morzsolgatják a táskáik füleit. A „felutazni Pestre” életérzésben ünnep van, kaland, valami nagy dolog, ami ritkán történik meg. Évek óta ide járnak a plázába. Szörnyülködnek az árakon, a „pes­tiek” vásárlási, gyaloglási, öltözködési szokásain. Azon, ahogy isszák a plázában a kávét valamelyik kis kávézóban. Beülnek ők is egy ilyenbe, csak úgy, ahogy vannak, nagykabátosan, télisapkásan. Hunyorogva néznek körül, mint akik tartanak valamitől. A kávét persze drágállják, nem ízlik nekik, nem tartják el a kisujjukat, marokra fogják a bögrét. Minden pillanatban történik valami körülöttük, amit meg lehet beszélni majd a vonaton, gyógyszertárban, az imakórus utáni beszélgetésben.
A mozgólépcsők gumikapaszkodóján angyalok ülnek. Az angyalok szeretnek mozgólépcsőzni. Vigyorogva nézik a színes-hangos emberfolyót. Ott voltak a pillanatban, amikor az égi kéz kikeverte ezt a masszát, megszórva szeretettel és félelemmel, önsajnálattal és bátorsággal, odaadással és gluténallergiával, nagyravágyással és becsülettel, ostobasággal és derűvel.