A katari vb-t azzal vezettem fel lapunkban, hogy a futball megváltozott az elmúlt évtizedekben, s a ránk leselkedő veszélyek folytán – Covid után vagyunk, klímakatasztrófa előtt állunk, nyakunkon a háború és gazdasági válság – a sportág aligha tud már azzá lenni, ami korábban volt: az emberiség nagy-nagy ünnepévé. Ám a négy között végzett országokban elképesztő fogadtatásban részesültek a hazatérő csapatok, ami azt jelzi: a futball még mindig semmivel össze nem vethető örömforrás.
Menjünk távolabbra vissza a múltba, mondjuk a hetvenes évekig, amikor az MTK–Fradi mérkőzésre kilátogató 30-60 ezres közönség zokszó nélkül elfogadta volna a megállapítást, miről is szól a futball, ami a Tottenham régi stadionjában ékesen virított a homlokzaton: „The game is about glory!”, azaz: „A játék a dicsőségről szól!”. Mi, akik abban az időben meccsre jártunk, ezt mára úgy módosítanánk, hogy „The game is about money!”. A labdarúgás ma már lényegében csak a pénzről és a társadalmi-politikai befolyásról szól. Az uralkodó elitek ennek jelentőségét felismerve a sportágat tökéletes manipulációs eszközükké tették.
Elnézve a Rabatból, Párizsból, Buenos Airesből érkezett képeket, azok alapján úgy tűnt, hogy az emberek elég jól érzik magukat ebben az állapotban.
A fanatizmus elfeledteti a valóságot. Igazi örömet csak ebben a manipulált állapotban élhet meg az ember, de abban tartózkodni folyamatosan nem lehet. A futballt is foglyul ejtette a kapitalizmus, minden a profit. Ez az első tézis.
Mi a második?
A sportág a nemzeti kohézió, a nacionalista indoktrináció elemévé lett. De olyan mértékben, hogy a díszpáholyban ma már miniszterelnökök, államfők, királyok és emírek foglalják el a legjobb helyeket. Ha megnézi, többségük „nemzeti viseletbe” öltözik, mindent megtesznek a képviselt identitás propagálásáért. Ennek egyik legvisszataszítóbb jelenete volt a VB-én, amikor Emmanuel Macron nem győzte simogatni az elveszített döntő után Kylian Mbappé buksiját, mert tisztában volt vele: a jelenet szavazatokat szerez, népszerűséget növel, vagyis konzerválja hatalmát, s egyúttal a francia nagyszerűség megnyilatkozásaként lesz értelmezhető. De ha végiggondolunk a francia történelmen és a benne is rejlő rasszista hagyományán, nyomban kiderül a pillanatban rejlő történelmi méretű képmutatás. Hát micsoda ellentmondás húzódik a gyarmatosító múlt és a között, hogy most a döntő végén már nem volt fehér játékos Didier Deschamps csapatában?! A „globalizmus” és a nacionalizmus ugyanannak a jelenségnek a két arca, összetartoznak, mint a tű és a cérna. E manipulációs rendszer része, hogy sokszor és sokfelé a legszegényebb rétegek szavaznak a legrosszabb populista pártokra és politikusokra, sajnos a futball felhasználásával is.
Hogyan jutott idáig a labdarúgás?
Bekövetkezett néhány fordulópont, ennek része volt, amit az imént mondtam, hogy a dicsőség helyett ma már a pénzért zajlik a versengés. Aztán a futball elveszítette öntevékeny, „önszerveződő” részét.
Mit ért ez alatt?
Hogy korábban egy csapat identitását meghatározták a szurkolók, erősek voltak a helyi, területi gyökerek. Egy Fradi drukker ma már nem kilencedik kerületi lakos. A drukker már csak passzív szereplője a klubéletnek, a „keménymagokok” is sok esetben a rasszista kicsapongás védtelen eszközei, de maguk a szurkolói rétegek is átalakultak, egyfajta középosztályosodás ment végbe. Ez nem csak nálunk van így, leváltották a régi „munkásközönséget” külföldön is, Londonban olyan jegyárak vannak, hogy azt az értelmiség sem képes kifizetni, nemhogy a munkásosztály tagjai, akik néhány évtizede a magasba emelték az egyesületet. Az üzleti érdek, a profitorientáltság elsodorta őket. Mérhetetlen sok vállalat kapcsolódik a sportághoz, mindent a pénz határoz meg, jelentős részben a reklámok döntik el, mikor kezdődjenek a meccsek, mikor végződjenek, ki hová igazoljon.
Mifelénk is ez történik, nem? Csak kisebb volumenben.
Elemezhetnénk, Horvátország hogyan maradt meg a gyökereknél, miért van továbbra is kiváló csapata. A térség összes többi országában azonban bekövetkezett a változás, Magyarországon másod-harmad vonalbeli légiósokat igazolunk. Amint a ’80-as, ’90-es években beköszöntött a neoliberális világrend, kiderült, hogy akkor kötsz jó üzletet, ha eladsz. Úgy kell csapatot csinálni, hogy állandóan adni-venni kell a futballistát, mert egy eladásából a klub megkeresheti a következő 2-3 játékos árát. Kapitalista nagyvállalattá váltak az egyesületek, mifelénk persze a világrendszer perifériáira utaló sajátosságokkal, korrupciós technikákkal, noha a korrupció, mint éppen a katari vb-vel kapcsolatosan látszott, rendszerspecifikusan elérte az Európai Unió legfelső vezető rétegét is.
Mi a helyzet válogatott fronton?
Az átalakulás nemzeti síkon még nagyobb lehetőségekkel kecsegtet anyagi és propagandai értelemben, hiszen százmillióknak lehet a nemzeti csapatokkal azonosulni, nem véletlen, hogy a nemzetközi szövetség 48 csapatosra emeli a világbajnokság mezőnyét. Több ország, több bevétel, még nagyobb üzlet! Akkora globális üzlet, hogy lehetetlenség felmérni. Anélkül, hogy le akarnám szólni a marokkói bajnokságot: az ottani klubcsapatok mikor tudnának országos ünneplésre késztetni tíz- és százezreket? A válogatottjaik közül sokan nem is marokkói születésűek, nem is otthon futballoznak. A klubok nyomán már régen megkezdődött a válogatottak privatizálása is.
Azaz?
Minden egyes játékos árucikk, „intézmény”, sokakat eltart. Több az üzleti lehetőség. A produktumra épülő vállalkozások speciális érdekekre tesznek szert. Hogy konkrét példát mondjak: elárasztották a futballt a menedzserek, egyfajta közvetítői kereskedelem jött létre a maga árfelhajtó természetével. Régen ilyen menedzserek nem is volt szükség!
Magyarországon a futball – illetőleg az élsport – még inkább speciálisnak tűnik, minekutána totálisan rátelepedett a politika.
Itt így volt ez régen is, így van most is, most már átfogó, kifinomult, globális működés a jellemző. Emlékezetes történet, amikor az ötvenes években Cziborékat a Honvédba küldték… A rendszerváltás után, a széthullott egyesületi rendszer után a kilencvenes években ült a Ferencváros elnöki székébe Torgyán, felismerte, hogy a klub segítheti pártpolitikai céljait, ma már ez szinte mindenfelé természetes jelenség.
Ez történik most is: a vb-meccsek és az egyperces híradók közötti időszakban lassított felvételeken méltatták a magyar válogatott hangzatos sikereit…
… miféle sikereit?
Na, ez az?! Úgy tálalták a Nemzetek Ligájában elért angol verést, mintha kijutottunk volna a világbajnokságra.
Meg kell jegyezni: a propaganda mögött komplett szisztéma van, hihetetlen sok ember tartja fenn, a szakember egyszerre propagandista is. Ugyanakkor nem akarom a magyar rendszert alábecsülni vagy relativizálni, de gyakorlatilag ez mindenütt így megy. Különbség, hogy nálunk a miniszterelnök futballértő ember. Más mint amikor Angela Merkel ment el egy-egy fontosabb mérkőzésre.
Vitatom, hogy Orbán futballértő lenne. Máskülönben elérte volna, hogy a magyar labdarúgás előrelépjen, ám hiába csatornázott a sportágba ezermilliárdos nagyságrendű összeget, annak semmi haszna nem mutatkozik.
Úgy értettem, hogy átlátja a folyamatokat, tudja mi a les és a letámadás meg persze az üzlet…Megértette, hogy miután a magyar futballt a kilencvenes években lerombolták, politikai előnnyel járhat bizonyos felemelése. A folyamatok része a magyar átalakulás, a privatizációs rablógazdálkodás, kineveztek egy új tulajdonosi elitet, előtérbe jött a NER, a lapok, feladatok ki vannak osztva, ki melyik klubot támogassa. Íme a klubburzsoázia. A kormányfő ellenben elfelejtette, hogy attól, hogy új infrastruktúrát teremt, stadionokat épít, azok ugyanúgy üresen tátonganak majd, akárcsak a katariak. A szétglobalizált futballban elmennek külföldre azok, akik itt megteremthetnék az alapokat. Vállalkozása már-már kilátástalan: itt megszűnt a futballkultúra.
Pedig az MTVA közleménye mást mutat: a vb nézettségi adatai alapján a magyar társadalmat igenis foglalkoztatja a labdarúgás.
A mindennapokban hullott szét. A fesztivált, a látványosságot, a cirkuszt, a tűzijátékot, amit az amerikai futballból áthoztak persze, mindenki megnézi, végül is nagy teljesítményeket lát, még ha sokan azt sem tudják mi a tétlen les. Megvan a közönség viszonya a játékkal. 30 évvel ezelőtt a Diósgyőr meccseire 25-30 ezer ember látogatott ki, most alig 1-2 ezren. Régen tudták, ki hol játszik, benne volt az emberek a fejében, a mindennapjaiban a futball, társadalmi méretekben volt jelentős. De manapság nincsenek táplálva a kulturális gyökerek. Emlékszem, a hatvanas években toborzót hirdetett az MTK, elmentem, nem túlzok, vagy nyolcvan gyerek jött az Almássy térről, a Tisztviselőtelepről, mindenhonnan, remélve, bekerül a csapatba. Az Előre pályán ingyen adtak edzés után tejet, kenyeret, villamosjegyet. Ma egy jobb cipő akár 40-50 ezer forint, ki az, aki ezt ki tudja fizetni? Nem a tehetségből lesz futballista, hanem abból, akinek a szülei ki tudják fizetni a költségeket. Dél-Amerikában, Afrikában továbbra is kitörési lehetőség a futball. Nálunk nem az, itt az egészre ráadásul rátelepszik az uram-bátyám hagyomány, ami tovább szűkíti a játkos-kiválasztódást.
A vb döntő után Orbán a Nemzeti Sportnak azt nyilatkozta, hogy 2030-ra újra régi fényében csillog majd a magyar futball.
Nem is értem, miért nem veszi észre, hogy az új világrendben minden a centrum felé tolódik és koncentrálódik, a magyar kis kölyök Messiért, Mbappéért szorít, olyan mezt vetet magának. Hogy 2030-ra milyen lesz a futball, épp olyan, minthogy 1989 után 30 évvel sem értük utol Európát. Mitől érnénk utol? Ez egy gigantomán elképzelés. Borzalmasan nagy és erőteljes tőkefelhalmozást tételez fel. Miből? Magyarország nem Belgium.
