Kicsi szoba, három heverő, asztalka, egy televízió a sarokban. Galina, Tamara és Andrej él itt, utóbbi épp a házigazdának segít megjavítani a csepegő tetőt. Nyugdíjasok, s rokonok is, egymás nászai, az unokájuk közös. Nyugalomban éltek Ukrajnában, a donyecki Volnovakha városában, amikor Oroszország megtámadta hazájukat. Heteket töltöttek az óvóhelyen, s miután előjöttek, rádöbbentek: nincs hova visszamenniük. Tamara háza a földdel lett egyenlő, Galina és Andrej nemrég felújított kis lakása pedig ablakok nélkül meredt a külvilágra. Mára szétlopták azt is, ami ottmaradt, ha netán visszamennének, még ágyuk sem lenne, ahol lehajthatnák a fejüket. Most legalább meleg szobájuk, s ételük van Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a búcsújáró helyként is ismert Máriapócson, ahol március óta élnek.
– Egy mikrobusszal indultunk útnak, az ablakán hét, golyó ütötte nyom volt, a fűtés nem működött, mert a generátort is találat érte. Két hétig utaztunk Ukrajnából, hatalmas kerülőkkel, hogy az oroszok ne fordítsanak minket vissza – meséli Tamara, aki a háború óta már csak ukránul hajlandó megszólalni, pedig korábban inkább az oroszt használta.
Máriapócson a Hungaricum Vendégház egyik lakrészében találtak otthonra, itt tengetik a napjaikat, híreket olvasva, tévét nézve és sóvárogva a régi életük után. Nyugdíjasként a bankkártyájukon egyelőre minden hónapban ott van az a húsz-harmincezer forint, amit az ukrán államtól kapnak, de nem tudják, meddig jut el hozzájuk ez a pénz az egyre romló gazdasági helyzet miatt. Magyarországon viszont csak azok kapnak menekültként úgynevezett rendszeres létfenntartási támogatást, akik nem részesülnek egyéb juttatásban.
Júlia, aki lányával, Viktóriával vonattal érkezett Magyarországra Dnyipróból, kettejük után nagyjából 36 000 forintot kap havonta a magyar államtól ilyen címen. Étkezésre keveset kell költeniük, s a segélyszervezetektől ruhákat is kapnak, így egyelőre biztonságosan megélnek ebből az összegből. Ő korábban egy ukrán áruházlánc pénztárosaként dolgozott, férje mérnök.
– Tudtuk, hogy a lányunk biztonsága érdekében el kell majd indulnunk, de reménykedtem, hogy a férjem is velünk jöhet, így eleve két bőröndöt pakoltam össze, amikor készülődtünk. Az állomáson derült ki, hogy nem jöhet, egyedül kell boldogulnunk – mondja. Egymagában kell most megküzdenie azzal a kihívással is, hogy a kislánya szeptembertől a máriapócsi óvodába került. Aggódott, miként boldogul majd a csak ukránul beszélő kisgyerek a magyar társai között, de néhány hét elteltével, úgy tűnik, Viktória feltalálta magát.
– Amikor beléptünk az óvoda ajtaján, sorra odajöttek hozzá a helyi kisgyerekek, átölelték, kézen fogták, vitték maguk közé – idézi fel az első napokat Adóba Éva, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület nyírbátori munkatársa. Ő közel húsz esztendeje települt át Magyarországra Kárpátaljáról, s előbb Debrecenben, az ottani menekült-szálláson dolgozott, később került át a nyírségi városba. Most a mindennapokban segíti az ukrajnai menekülteket, tolmácsol, ügyet intéz, minket is ő kísért el. Van, hogy a menedékes kártya dokumentációját kell előkészítenie, máskor előfordul, hogy az egyik ukrán anya egy cukrászdából hívja fel: segítsen málnás tortát rendelni a kislánya születésnapjára. Próbál munkát is szerezni a gondjaira bízott embereknek, de a legtöbb helyen falakba ütközik: magyar nyelvtudás híján hivatalos álláshelyre senkit nem tudott kiközvetíteni. Míg ott vagyunk, jön egy telefonhívás: egy japán segélyszervezet rendszeresen adna támogatást azoknak a nőknek és férfiaknak, akik napi három-négy órában valamilyen munkát vállalnak, hiszen az is a további beilleszkedésüket segítené.
Legtöbben azonban csak átmenetileg szeretnének beilleszkedni, mindenki arról mesél, hogy hazavágyik. A Júliával együtt érkezett Anna és két gyermeke nyáron már visszament Dnyipróba. Így tett Margarita is, aki pszichológusként speciális igényű gyerekek fejlesztésében segít, s ezt a munkát néhány hónapig Máriapócsról online végezte, december közepén azonban lányával együtt ő is visszatért az ukrán városba.
Kovács Sándor és felesége, Ildikó, a családoknak helyet adó máriapócsi Hungaricum Vendégház tulajdonosai. A férfi meséli: tavasszal a katasztrófavédelemtől hívták őket, hogy tudnának-e szállást biztosítani ukrajnai menekülteknek. Mivel akkortájt még épp csak kezdett éledezni a turizmus a koronavírus utáni sokkból, igent mondtak.
– Volt nálunk egy beregszászi népes roma család, az anyuka itt szülte meg a kilencedik gyermekét. Ők azóta már továbbálltak Németországba, mert noha jó dolguk volt, nyugatabbra valószínűleg még több támogatásban reménykedhettek – mondja. Egy menekült ellátásáért napi négyezer forintot kapnak az államtól, ebből kell megoldani a szállást, fűtést, mosást, s a napi háromszori étkezést. Korábban még irányítottak hozzájuk új családokat, de az utóbbi hónapokban ez megszűnni látszik. Úgy tűnik – vélekedik –, az állam arra törekszik, hogy a nálunk maradó menekülteket inkább nagyobb tömegszállásokon helyezze el, semmint az ország több pontján szétszórva, vendégházakban, panziókban.
Átmegyünk Nyírbátorba, ahol további menekült családokkal találkozunk. Az ő sorsuk némiképp más, mint a Máriapócsra kerülteké. Egy családtagjuk – jellemzően a férjük – már itt, a nyírbátori üzemek valamelyikében dolgozik évek óta, s amikor kitört a háború, utánajöttek a többiek. Nem is vendégházban, hanem bérlakásokban laknak a város központjában.
Jana Mariupolból jött a férje után, 11 éves lányával, Másával. A gyereknek hiányoznak a társai, ez megnehezíti az itteni tanulást, így ő egyelőre még inkább „túlél”: a valódi oktatása délután kezdődik, amikor a saját mariupoli iskolaközösségének óráiba kapcsolódik be az internet segítségével. Az itt élő hat ukrán diákot az egyik nyírbátori általános iskola fogadta be, s a lehetőségeikhez képest segítik a fejlődésüket. Felvettek teljes állásba egy kárpátaljai pedagógust, aki ott van a gyerekek mellett, a tantestület hat tagja pedig egy-egy tanulót mentorként külön is felzárkóztat – tudjuk meg Adóba Évától. A Menedék Egyesület másik itteni munkatársa, az ukránul szintén beszélő Simon Irén hetente két napot tölt az iskolában, neki is az a feladata, hogy a gyerekek mindennapjait megkönnyítse, s a tanárokkal tartsa a kapcsolatot.
A másik lakásban kissé szűkösen él együtt egy afféle „mozaikcsalád”. A nagymama, Olga Mariupolban könyvelőként dolgozott, így egészítette ki a nyugdíját, míg a fia, Dimitrij villamosmérnökként középvezető volt a város egyik cégénél. Dimitrij lánya is a nyírbátori általános iskolába jár, őt a nagymama mindennap elkíséri, majd délután érte megy. Olga lánya szintén Nyírbátorban van, de munkásszállón lakik, mert egyelőre neki nem találtak lakást. Az ő lánya, vagyis Olga másik unokája, Anna szintén itt, a nagymamáékkal él. Mivel már elmúlt 16 éves, rá nem vonatkozik Magyarországon a tankötelezettség: ő is online próbál lépést tartani osztálytársaival. Magukkal hozták még Dimitrij barátnőjét, Szvetlanát, kisfiával, Maximmal együtt. A meglehetősen zsúfolt lakásban nehéz egymást kerülgetniük, óhatatlanul akadnak súrlódások, így mindenki inkább magába gubózik, nem találja a helyét. Olgáék egyelőre nem gondolkodnak a hazatérésen, aminek nemcsak anyagi vagy biztonsági, hanem elvi okai is vannak. A fekete hajú, szigorú arcú asszony azt mondja: sosem fog Mariupolban orosz fennhatóság alatt élni.
Sem Nyírbátorban, sem Máriapócson nincsenek azonban olyan lehetőségek, amelyek a túlélésen kívül valódi életstratégiát adnának az Ukrajnából menekült embereknek. Ezért legtöbben inkább csak kivárnak, túl akarják élni az aznapot, valamelyest komfortossá téve a körülményeket. Ám hosszú távra igazából senki sem rendezkedik be. A tavaszban bíznak, hogy addigra rendeződnek a dolgok, s ha virágoznak majd a gyümölcsfák ők is elindulhatnak hazafelé.
