A magyar olimpiai csapat 35 százalékát veszítette el az 1956-os melbourne-i olimpiát követő zűrzavarban. A mai ukrán helyzet és az akkori magyar között a kívánatosnál sokkal több az analógia, a drámai hasonlóság. Ugyanaz az ország rohant le egy független kormány által vezetett nemzetet és ugyanazokkal az eszközökkel is élt, él. Tankokkal, bombázásokkal. A lakosság, a sportolók reakciója is hasonló. Ellenállás vagy menekülés.
Az 1956-os melbourne-i olimpiára akkreditált száztizenhárom versenyző lelkiállapotának leírása meghaladja a képzeletet. Majdnem minden negyedik olimpikon úgy döntött, családot, férjet, feleséget, szerelmet, iskolatársat, kutyát és macskát hátrahagyva új életet kezd. Volt, aki befutott, de a többség soha nem ért el sem sportolóként, sem magánemberként olyan magasságokat, mint azelőtt.
Ez a generáció sportolói értelemben elveszett.
Az ukrán élsport drámai exodusáról egyelőre nincsenek pontos adatok. Voltak, aki összepakoltak, de rengetegen vannak, akik feladták sportkarrierjüket, és beálltak katonának. Ősz végére az ukrán ifjúsági és sportminisztérium összesítése szerint 133 sportoló és edző halt meg a honvédő háborúban. Közülük rengetegen a harctéren vesztették életüket. Többségük szinte gyerek, akik igazán még meg sem mutathatták, mit tudnak. De akadnak visszavonult sportolók is az áldozatok között.
Az oroszok célja a hadszíntéren elszenvedett kudarcok miatt a civil élet ellehetetlenítése, megsemmisítése. A közműszektor likvidálása mellett sorra lövik a sportcsarnokokat, edzőközpontokat, stadionokat. Csernyihivben a stadion ellen nem csak tüzérségi, hanem légi támadás is intéztek: a létesítmény lelátói teljesen megsemmisültek, a pályán bombatölcsérek. A sportegyesület igazgatója értetlenül áll az események előtt: a stadion kilométerekre van a frontvonaltól, hadsereg pedig a közelben sem volt a bombázás idején. Akik elmenekültek, nem hibáztathatóak. Hihetetlen dilemma elé állította őket a sors. Megszeppent tinédzserek, hatalmas lelki terheket cipelő edzők keltek útra. Hazavágynak mindannyian, pedig sokuknak porig rombolták az otthonát, a városát.
Magyarországon is sokan készülnek. Miközben az állami propaganda folyamatosan az ukránok ellen hergel és a putyini narratívát tolja, az orbáni adminisztráció pedig még az ukrán EU-s segélyek vétózására is képes, a Magyar Olimpiai Bizottság nyáron készített összeállítása szerint nagyjából 350-400 fiatal versenyzőt fogadott be az ország.
„Amikor elkezdődött a háború, az összes iskola bezárt, nem volt lehetőség az edzésre, a gyerekek az óvóhelyen mentették az életüket" – nyilatkozta Nataliia Zhyliaieva, az ukrán kajak-kenusok edzője. "Amikor felhívtak, hogy Magyarországon készülhetnénk, három nap alatt összepakoltunk, és elindultunk. Mindenki nagyon kedvesen fogadott, és folytathattuk az edzéseket…”
„Nagyon tetszik Magyarország, de nem maradhatunk itt örökké, hálásak vagyunk az országnak” – mondta Halina Yemelianenko, az ukrán úszók edzője. „Nem tudjuk, mikor térhetünk haza, nem tudjuk, mi lesz holnap, de a gyerekeket semmiképpen sem vihetem haza" – fogalmazott Antonia Khurlenko, ukrán dzsúdó-edző. "Én így tudok segíteni, így harcolok, mert a gyerekek itt biztonságban vannak, van mit enniük és nyugodtan alhatnak. Tarts ki, Ukrajna!”
Az FTC gyorskorcsolya szakosztálya egy családnak segít, amelynek két gyermeke – egy tíz- és egy tizenöt éves fiú – korizik. „Vonattal jöttek, két nagyon alázatos kisfiúval és a nagypapával, és minimális felszereléssel" – mondta Csizmadia Ildikó utánpótlás-vezető. "Késő éjszaka érkeztek, kimentünk értük a vonatállomásra, és az egyik fiú ült be mellém a kocsiba. Szívszorító volt, ahogy szorongatta az ölében a korcsolyáját.”
„A legszörnyűbbek az első napok voltak, a bombázások hangja félelmetes" – ezt már Oleh Omelchuk sportlövő nyilatkozta. "Ukrajna ezt a harcot nem csak az országért vívja, hanem az egész civilizált világért, a demokráciáért…”
