Heller Ágnes például – Arisztotelész nyomán – azt hangsúlyozza, hogy „nincs regény karakterek és cselekmény nélkül – s a karakterek még fontosabbak a cselekménynél is”. Szegedy-Maszák Mihály ennél tágabb meghatározást nyújt: „Elbeszélésnek tekintünk bármely közlést, amely történetet és történetmondót foglal magában.” Ennek tükrében végül is elbeszélésnek – az egyszerűség kedvéért: regénynek – tekinthetjük a Buddha a padláson-t (a fordítás Morcsányi Júlia munkája).
A mű azon fiatal japán nőknek állít emléket, akik „fényképházasság” révén kerültek – valamikor a huszadik század elején – Amerikába. A már itt élő, egyedülálló japán férfiak szinte csak úgy szerezhettek feleséget, hogy elküldtek egy fotót magukról egy otthoni ismerősnek, aki megmutatta a környezetében lévő hajadonoknak, s ha valamelyikükben a portrén pózoló fiatalember rokonszenvet keltett, s hajlandó volt kivándorolni hozzá, akkor a procedúrát el lehetett indítani, s a hölgy nemsokára már egy Kaliforniába induló hajón találta magát. – A regény „szereplője” tehát egy pontosan meghatározott közösség egésze. Az egyén itt csak e kollektivitás részeként létezik.
Ezek a lányok természetesen a jobb – könnyebb, tartalmasabb – élet reményében vágtak bele ebbe a kockázatos kalandba. Várakozásaiban – a regény végül is erről szól – a legtöbbjük súlyosan csalódott. Rossz élményeik sora már a megérkezéskor elkezdődhetett: gyakran kiderült, hogy a fénykép, aminek alapján döntöttek, húsz évvel korábban készült, esetleg nem is a leendő partner volt rajta. Nem igazolódtak a férj vagyoni helyzetéről szőtt álmok sem: sokan közülük kifejezetten földönfutóknak bizonyultak, minden erejüket kizsigerelő alkalmi mezőgazdasági munkákat végeztek. Az új feleségekre pedig semmi más nem várt, mint dolgozni – végkimerülésig. Mindeközben kötelező volt számukra a határtalan alkalmazkodás: „mindent megtettünk, hogy ne lehessen ránk panasz”.
Ráadásul honvágy gyötörte őket, többnyire ijesztő volt számukra a férjüknek való teljes szexuális kiszolgáltatottság, a totális egzisztenciális függés, egyáltalán nem (vagy csak nagyon keveset) tudtak angolul, az idegen ország normái, szokásai, viselkedésmintái igazi kulturális sokkot okoztak. A korabeli többségi társadalmat átható rasszizmus, a fehér szupremácia megingathatatlan öntudata pedig tartósította a társadalmi kiszolgáltatottságot, az egyenlőtlenséget, a szegregáció megaláztatásait.
Mindezek révén a japánoknak a másodosztályú állampolgárok között volt a helyük. „A gyerekeik kövekkel dobáltak. A pincéreik mindig minket szolgáltak ki utoljára. Színházaikban a jegyszedők felkísértek bennünket a második emeleti erkélyre, és a létező legrosszabb helyekre ültettek. (…) Ha túl közel álltunk hozzájuk a villamoson, az asszonyaik megkértek, hogy menjünk arrább. »Nagyon sajnálom«, mondtuk nekik, aztán mosolyogva arrébb léptünk.”
Zömük a súlyos hátrányok ellenére is megállta a helyét, tevékeny partnere lett férjének az egzisztencia-teremtésben. Pearl Harbor után azonban minden megváltozott. A meglévő előítéleteket újabbak – a korábbiaknál is jóval súlyosabbak – gyarapították. A többségi társadalom jelentős része afféle „ötödik hadoszlop” tagjainak képzelte a japánokat. E gyanakvásban a hivatalosságok is osztoztak, aminek következtében összegyűjtötték és zárt táborokba vitték őket. A regény azzal zárul, hogy a japánok egyik napról a másikra eltűntek az amerikai városokból, s a többségi társadalom idővel teljesen el is felejti őket.
A regény elbeszélője szinte mindvégig többes szám első személyben beszél: „A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú, fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak.” A narrátor tehát e heterogén lányközösség egyik tagjaként szól, mintegy sorra veszi, bemutatja a karakteres típusokat, s magától értetődően teljességgel szolidáris velük – a többiekkel. Belülről ismeri őket, mindent tud róluk. A megérkezés utáni órák – a nászéjszaka – vegyes élményei ugyanebben az elbeszélői szerkezetben tárulnak föl előttünk. „Magukévá tettek, pedig még a tengeribetegségünk sem múlt el, és a talaj is hullámzott a lábunk alatt. Erőszakosak voltak, az öklüket is használták, ha bármikor ellent mertünk állni. Magukévá tettek akkor is, ha beléjük haraptunk. Magukévá tettek, ha megütöttük őket.” Ezt a mintát követi a munka, a szülés, a gyereknevelés jellegzetes változatainak elsorolása is. A számtalan konkrét eset végső tanulságai pedig egy irányba mutatnak: az amerikai japán férfiak életénél csak a japán nőké nehezebb.
A történetmesélés nézőpontja a regény végén változik meg. A japánok eltűnéséről, emlékük fakulásáról, majd szertefoszlásáról az elbeszélő a többségi társadalom névtelen tagjaként tudósít. A hiány jelei így válnak igazán beszédessé.
Noha közvetlen olvasatban a mű egy sokat szenvedett közösség tagjainak mementója, de közvetetten általában is a nők, s ezen túl a különféle kisebbségek emancipációjának elemi humánus igényét fejezi ki. Félreértés ne legyen: a történet rólunk (is) szól.
Infó: Julie Otsuka: Buddha a padláson. Magvető, 2022
Julie Otsuka
1962-ben született az Egyesült Államokban. Szülei japán származásúak. A Yale, illetve a Columbia Egyetemen végezte felsőfokú tanulmányait. Jelenleg New Yorkban él. Műveinek témáját mindenekelőtt az amerikai japánok történelmi sorsfordulói, beilleszkedésük gyakran emberpróbáló kihívásai alkotják.