De nézzük meg közelebbről, miért is voltak jelentősek ezek az események.
Visszatérni Velencébe
Az első félév legnagyobb történése kétségkívül a Velencei Biennálé (újra)indulása volt, melynek felhozatalát leginkább az eklektikával lehet jellemezni. Mindez nem meglepő, hisz a kurátor, Cecilia Alemani koncepciójának fókuszában a változás, átalakulás állt. A biennálé idei címe is erre utalt: Az álmok teje (The Milk of Dreams) a brit születésű mexikói festő-író Leonora Carrington azonos című mesekönyvére utalt, melyben szintén fontos szerepet kap a szereplők átváltozása. Velencében, a központi pavilonokban járva a közönség is számos hibrid lényt, amorf entitást vagy ember-állatot láthatott, mintha csak egy burjánzó fantáziavilágba került volna. Az esemény másik fő témája a nőiség volt, mely a nemzeti pavilonokban is megjelent.
Akárcsak a Magyar Pavilonban, ahol Keresztes Zsófia üvegmozaikkal borított, tizenkilenc szoborból álló installációját lehetett megnézni. Az egyes formák mint hússzerű, organikus alakok részben vagy egészben a női testet idézték meg a domború, erotikusnak ható hajlataikkal. Az installáció azonban jóval többet ígért, hisz Zsikla Mónika kurátor szerint a metaforikus szobrok az identitáskeresés stációit mutatták be. A látogató a pavilon egyes termein végighaladva szintén szembenézhetett magával, és szimbolikusan letehette terheit – erre utaltak a Salgó polcokra helyezett mozaik-könnycseppek –, hogy a főbejáraton kilépve újra megtisztulva folytassa útját.
A női nézőpont szintén hangsúlyos volt az Egyesült Államok Pavilonjában, ahol Simone Leigh chicagói születésű alkotó monumentális szobrai az afroamerikai nők közösségéről szóltak, míg a biennálé Arany Oroszlánját elnyerő Sonia Boyce a Brit Pavilonban tévéképernyőkön mutatott színes bőrű énekesnőket, akik gátlás nélkül, a hangjukkal játszva élték meg szabadságukat. A mustra kapcsán azonban nem lehet elmenni a legbizarrabb helyszínek mellett, mely téren idén a Dán Pavilon toronymagasan vezetett. A művész, Uffe Isolotto egyrészt úgy rendezte be a helyszínt, mintha az egy istálló lenne, a termeit telehordta szénával és különféle eszközökkel, valamint elhelyezte benne három életnagyságú kentaur hiperrealista szobrát. Az egyikük, egy középkorú férfi a nyakán kötéllel lógott le a mennyezetről, míg a párja, egy hölgy kentaur bevérzett szemmel feküdt egy másik teremben, teste hátsó részéből gyermeke már félig kijött. A Német Pavilonban ezzel ellentétben nem volt kiállítva semmi, Maria Eichhorn tárlatán „csupán” a falak vakolatát verték le, és a kőpadlót nyitották fel. Mindez az épületnek ráadásul olyan pontjain történt, ahol az eredeti, 1909-ben épített Bajor Pavilon illeszkedik az 1938-ban, a Harmadik Birodalom idején hozzátoldott részekkel.
Jönnek a fiatalok
Idén a magyar művészeti élet egyik legfontosabb eseménye a Kieselbach Galériában júliusban megrendezett Youhu kiállítás volt, melyen az Y-generáció negyvenhárom alkotója mutatkozott be. A tárlat címe is ezt jelezte: a Youhu – azaz Young Hungarian olyan fiatal, harminc körüli, illetve harmincas éveikben járó magyar művészeket mutatott be, akik hazai és nemzetközi színtéren is bizonyítottak. Feltűnésük tehát korábbra datálható, a kiállítás két kurátora, Sárvári Zita esztéta és Rieder Gábor művészettörténész azonban arra vállalkoztak, hogy egy nemzedékként mutassák be őket. A tárlat ezért hasonlít az 1968-ban és 1969-ben rendezett Iparterv-kiállításokhoz, melyeken olyan nagy mesterek léptek színre mint Bak Imre, Keserü Ilona, Lakner László, Nádler István és Tót Endre. Míg azonban a múlt században egy képzőművésznek a világhírnévhez emigrálni kellett, addig manapság a fiatal alkotók már az internet segítségével szólíthatják meg globális közönségüket. A Youhu kiállításra egyébként a Biennáléhoz hasonlóan szintén igaz volt az eklektika a szó jó értelmében: az új generáció alkotásai színesek és változatosak, több munka pedig a digitális világra reflektál.
Mellettük az év során új tehetségek és már befutott művészek jelezték, hogy érdemes rájuk odafigyelni, míg a Biennálé alkotóihoz hasonlóan náluk is erős szempontot kapott az átalakulás. Ilyen volt Verebics Ágnes év végi, Godot Galériában rendezett Osztódás című tárlata, melynek festményein a művész nemcsak pőrén ábrázolta testét, de behatolt a pszichéjébe, hogy groteszk módon, osztódva mutassa meg magát a képeken. Mellette Januško Klaudia ötödéves festőművész júniusi kiállítása volt említésre méltó, mely témáját a videójáték-kultúrából merítette. A képzőművész festményei és műtárgyai az online szerepjátékokat idézték meg, melyekben a felhasználó a fizikai világ törvényeit átlépve létrehozza saját avatarját, így alakítva kedvére az új, immár virtuális testét, ruházatát és fegyverzetét.
Bukta és Lakner
2022 egyik nagy meglepetése Bukta Imre év végén nyílt kiállítása volt, melyet az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben rendeztek meg több mint ezer négyzetméteren. Bukta kétségkívül jó ismerője a magyar vidéknek, a téma végigkíséri az életművét. És bár legújabb festményein „csupán” szülőfaluja, Mezőszemere környezetét, lakóit és háziállatait mutatja be, úgy érezhetjük, mintha a művekkel az egész magyar vidékhez és vidékről szólna. Képein empátiával és olykor humorral ábrázolja otthonának mindennapjait, miközben bizonyítja, hogy a modern technológia alól még a vidéki ember sem tudja magát kivonni, hisz a tablet, a mobiltelefon, a napelemes tető és a Bukta által kifejlesztett okoskapa (iKapa) is a mindennapok részévé válhat.
A Bukta-tárlat másrészt azért is fontos, mert a kurátor, Gulyás Gábor esztéta szerint Magyarországon már tíz éve nem volt ilyen nagyszabású kiállítása élő, kortárs, magyar művésznek. A teljes képhez hozzátartozik: az utolsó, nagyívű tárlat szintén Bukta Imréé volt 2012-ben a Műcsarnokban, melyet ugyancsak Gulyás rendezett. Az idei év ebből a szempontból azonban duplán kivételes, hisz a debreceni MODEM-ben egy másik nagy képzőművész, Lakner László retrospektív tárlatát nézhettük meg, melyet Fehér Dávid művészettörténész rendezett az alkotó több mint hat évtizedet felölelő munkásságából. A száznégy műtárgy kiállítása pedig nem kis feladat volt. Az intézménynek mintegy harminc kölcsönadóval kellett felvenni a kapcsolatot, hogy áttekintő igénnyel mutathassa be Lakner életművét a szürnaturalista festményektől kezdve a pop art-hoz és a fotórealizmushoz köthető munkákon, illetve a szövegműveken át a legújabb alkotásokig. Néznünk tehát volt mit 2022-ben, és csak remélhetjük, hogy ez a tendencia a válság ellenére jövőre is folytatódik.
A szobrok hazaköltöztek
Keresztes Zsófia Velencei Biennálén bemutatott hatalmas szobor-együttese nemrég újra Budapestre került, ahol a Ludwig Múzeumban február 26-ig látogatható. A kiállítást pedig azért is érdemes megnézni, mivel az Artsy nevű New York-i képzőművészeti oldal a Magyar Pavilont az idei Biennálé tíz legjobb nemzeti pavilonja közé választotta.