A dr. Grünhut kontra Schnitzler sajtóper esküdtszéki tárgyalására annyian voltak kíváncsiak Pesten, hogy a sajtóbíróságnak a Kálvin tér közelében lévő hivatalos helyiségeibe csak jeggyel engedték be a közönséget. Pedig első pillantásra nem volt az esetben semmi különös: egy orvos beperelt egy újságírót, na ja, kérem, szokvány ügy. Csak hát dr. Grünhut a pesti szellembúvárok egyletének vezetője volt, Schnitzler Ignác pedig az a skribler, aki beszédes címmel – „Spiritistenschwindel” – közölt cikket a Neues Pester Journal hasábjain.
Az 1873. október 20-án reggel kilenckor megkezdett pert a lapok a legnagyobb figyelemmel kísérték. Látható élvezettel lubickoltak az ügy részleteiben, cseppnyi kétséget sem hagyva afelől, szerintük kinek van igaza. A megsértett orvosnak-e vagy a zsurnalisztának, aki egyébként nevet nem említve írt egy a szellemekkel kollaboráló doktor fabatkát sem érő gyógyítási kísérletéről.
Az ügy legfőbb tanúja a neves udvari fényképész, Schrecker Ignác volt. Ő a hatvanas években részben jótékonysági célokat szolgáló portréalbumaival nagy ismertségre tett szert, és épp ekkoriban rendezett be új műtermet az Erzsébet téren. Idegi bántalmaktól szenvedő kamasz fiának támadt az az ötlete, hogy a „hasonszenvi és deleji gyógymód szerint” a közelben, az Ó utca sarkán praktizáló Grünhut Adolffal kúráltatja magát. A család meghökkenésére azonban dr. Grünhut a szellemeket hívta segítségül, és a fényképésznek felajánlotta, fotografálja le bátran a beavatkozást.
Schrecker számos fényképet készített, de sem a doktor, sem a felesége közelében nem fedezett fel rajtuk semmiféle kúráló szellemet. Grünhuték végül egy fekete foltra mutattak rá, mondván, az egy jelenés, az úgynevezett Krisztus koronája. A fotográfus családja ezen a ponton abbahagyta a bolygó lelkekkel való társalkodást, Grünhut doktor pedig erősen megbántódott, amikor az eset felettébb szkeptikus összefoglalója a Pester Journalban megjelent.
Ügyvédje a per során egyenesen a spiritizmus jövőjét látta kockán forogni: „A spiritistáknak Magyarországon kormányilag engedélyezett társulatuk van, mi fog történni akkor, ha ily társulatokat csak úgy közönségesen csalókompániáknak nevezhetünk. Régi, de axiómává vált igazság, hogy a törvények erejét a polgárok tisztelete biztosítja.” A vádlott ugyanakkor cseppet sem bánta meg tettét, jogi képviselője pedig leplezetlenül kóklerséggel vádolta a szellembúvárokat, mondván, „a spiritisták megalakultak Pesten, de nem volt hívőjük. Reklámra volt szükségük. És ez a pör az.”
Az egytől egyig német anyanyelvű érdekeltek vitájában a magyarul ítélkező esküdtek gyorsan igazságot tettek. Az újságírót még aznap felmentették a vádak alól, míg a doktort a tetemes perköltség megfizetésére kötelezték.
Dr. Grünhutnak abban persze bizonyosan igaza volt, hogy aligha akadt Pesten újságot olvasó ember, aki ne tudta volna beazonosítani őt, a „spiritista orvost”. Habár a szellemekkel társalkodás divatja, mely – természetesen – Amerikából terjedt át Pestre, 1853-ban egyetlen, szökőárszerű hullámban leterítette a kávéházakat, szalonokat és iskolákat, a „tudományos” spiritizmus csak 1871-ben ütötte fel itt a fejét. Ekkor írtak először egy bizonyos „Dr. G. úrról”, akit „mindenki igen tisztességes, derék embernek ismeré, s a pesti társas köröknek szívesen látott tagja volt”. Ámde „betegeinek száma nem volt épen túlságosan sok, s G. úr arra az ötletre jött, hogy a beteg emberek gyógyítása helyett feltámasztja a halottakat. S G. úr megalakítá az első pesti spiritista clubot”.
Dr. Grünhut, korábbi gönci sebész, aki saját emlékezése szerint már a szabadságharcban magnetizmussal kísérletezett, negyvenéves korában, a kiegyezéskor települt le Pesten. Talán még Zemplénben ismerkedett meg báró Vay Ödönnel és Wurmbrand Adelmával, akikkel a kör alapítására szövetkezett: a férj apja koronaőr és a felsőház elnöke, a feleség messze földön ismert, könyveket publikáló médium. Így hát miközben a lapok látszólag egy Prohaska nevű Üllői út környéki szatócsra zúdítottak össztüzet, válogatott jelzőkkel gúnyolva, hogy „kivel csak az imént alkudott lisztre valamely marczona konyhakirálynő, egy átszellemült lény, kivel pár órával később a megváltó, Napóleon vagy más a csillagok közé helyezett szellem társalgott”, valójában őrájuk céloztak.
Vay Ödönt azonban nem különösebben rázta meg, hogy holmi firkászok a „lipótmezői tévelywalhalláért” kiáltanak. 1872 májusában a Pesten alakítandó spiritista társaság alapszabályát benyújtotta a belügyminiszterhez, aki átadta azt a városi tanácsnak; a tanács visszaadta, mire a miniszter decemberben tételes definíciót kért Vay bárótól a spiritistikus kinyilatkozások mibenlétére és természetére vonatkozóan. S mivel a báró a kért információt precízen megadta – hivatkozva a hallható és látható tüneményekre, valamint a szellemírásra –, és megerősítette, hogy céljuk „szorgos buvárlat és észszerű tanulmányozás” által bizonyítani, hogy a lélek valóban halhatatlan, a miniszter végül legyintett. Jobb híján engedélyezte – éppen százötven évvel ezelőtt – a spiritista társulat bejegyzését.
Vayék a sikert inkább távolról élvezték – a stájerországi Gonobitzban telepedtek le –, de dr. Grünhut szívósan folytatta a szellembúvárok szervezését Pesten. Az évtized végére a taglétszámot 101-re sikerült feltornáznia, igaz, a tagok majd fele tiszteletbeli volt. A Wesselényi utcai Fischer-féle házban rendezte be a székhelyüket: a földszintes épület a Kertész és az Akácfa utca között állt, előbb 18., aztán 30. házszámmal (mikor egy emberöltő múlva lebontják, hogy bérház épüljön a helyén, már 40-nek fogják hívni). Az egyleti helyiségről és a benne ülésezőkről maliciózusan jegyezte meg az Ellenőr: „egyébkor úgy látszik Mózses-szertartású ájtatosságok színhelye. Az volt különben tegnap is, s nagy megelégedéssel constatáljuk, hogy a társaság »zöme« zsidó polgártársainkból tellett ki.”
Dr. Grünhutot egy darabig lankadatlanul szurkálta a sajtó. Hol arról írtak, Szent István német nyelvű üzenetét közvetítette neki egy médium, hol a sajtóperért gúnyolták, esetleg azt sugallták, szellemek diktálta recepteket árul betegeinek. Az az 1884. februári eset viszont, amikor Rudolf trónörökös és János főherceg Bécsben csapdába ejtett egy Harry Bastian nevű sztármédiumot, még nekik is magas labda volt. A Fővárosi Lapok csak annyit jegyzett meg: „Naponkint d. u. öt órakor kezdtek. Az estélyek tartását azonban most - Bastian bécsi kudarca óta - megszüntettek, de bizonyára csak egy időre.”
És ez így is történt. Dr. Grünhut olyannyira visszatért az ülésezéshez, hogy majd húsz évvel később, amikor már a Teréz körúti lakásán találkozott a kör, ezt írta a találkozókról a Jövendő: „Ilyenkor mintegy hatvanan-hetvenen vannak együtt. A folyó egyleti ügyeket tárgyalják, de majd minden értekezleten megesik, hogy egyik-másik átszellemült tagtárs trans-állapotba esik és valamely szellem lelkesítő szónoklatot tart az ő mediatizálásával az értekezlethez.” Igaz, a doktor ekkor már „öreg, szent Péter-arcu ember” volt, ráadásul erősen nagyothalló; így persze kérdéses, mennyire volt alkalmas a Vay-féle definíció szerint „az asztalok s egyéb bútorokban egészséges fülekkel hallható kopogtatások és ép szemekkel szemlélhető önkénytelen keringések” észlelésére.
Az viszont tény, hogy három évre rá, amikor elhunyt, elsősorban mint a jótékonyságban jeleskedő polgárt, a „szegények orvosát” búcsúztatta a sajtó. És – tudomásunk szerint legalábbis – soha többet nem látta őt senki.
