konyha;Montpellier;Marseille;improvizáció;homár;

- Kácsor Zsolt: Az undorító féreg

MARSEILLE-I TÖRTÉNETEK 16.

„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”

Pierre bácsi legfőbb személyiségjegye a kiszámíthatatlansága volt, amit ő természetesen erényként könyvelt el, az életfilozófiáját ugyanis valahogy így határozta meg:

– Minden alkalmat meg kell ragadni az improvizálásra.

Egy jazz-zongorista esetében ezt még értettem is volna, de Pierre bácsira az improvizáció a legváratlanabb időpontokban és helyzetekben tört rá, nem lehetett előre tudni, hogy milyen terveket sző – igaz, tán ő sem tudta előre, ez az egyetlen mentsége rá. Egyszer beparancsolt a kocsiba, s azt mondta, gyere, kirándulunk, ó, a kurva életbe, morogtam, hiszen vasárnap volt, heverészni akartam otthon, olvasgatni és leckét tanulni hétfőre a „migránsiskolába”, ahogyan én neveztem a sulit – de nem, nem, menni kellett kirándulni. Nyugat felé indultunk, s amikor megpillantotta az útjelző táblát, ami a reptér felé mutatott, azonnal ráfordult a marseille-i repülőtér felé vezető útra, s azt rikkantotta, hogy de régen repültem, gyere, elrepülünk valahová, holnap estére itthon is leszünk.

Még szerencse, hogy időben szóltam neki: otthon hagytuk az útleveleket. Ó, azt a csalódott arcot, amit vágott! Hiszen akkor ő már nem is a kocsiban ült, hanem képzeletben a fellegek fölött járt, s alighanem Olaszország felé repült, mert az volt a kedvenc országa – természetesen Franciaországon kívül, amit rajongva szeretett, sőt, imádott.

A címben foglalt undorító férget is egy ilyen improvizációs akciónak köszönhettem, egyik este ugyanis elvitt vacsorázni egy tengerparti kistelepülésre, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy Montpellier felé mentünk, én pedig eleve dühtől remegő szájszéllel ültem mellette, ugyanis alkonyatkor még szó sem volt róla, hogy nem otthon fogunk vacsorázni. De Pierre bácsi egyszerre csak felugrott a tévé elől – mindig természetfilmeket nézett, mindig, soha semmi mást, mert nagyon érdekelte a világ –, s felkiáltott: gyere, megyünk vacsorázni. Azt hittem, kimegyünk a szalonba enni, amit amúgy szerettem, mert az egyik fala padlótól a plafonig üvegből volt teljes szélességben, és gyönyörű kilátás nyílt onnan Marseille-re és a tengerre, szóval mentem volna a szalonba, mire rám ripakodott, hogy öltözzek, nem itthon eszünk. Ó, putain, morogtam. Hiszen semmi kedvem nem volt elmenni otthonról, de Pierre bácsival nem lehetett vitatkozni: ellentmondást nem tűrő, domináns alfahím volt.

Szóval egy tengerparti kisvendéglőbe mentünk, ahol, elismerem, jobb kilátás nyílt a tengerre, mint Pierre bácsi lakásából, tekintettel arra, hogy a hullámok tőlünk alig száz méterre nyaldosták a köves partot.

Pierre bácsi szokása szerint azonnal baráti beszélgetést kezdeményezett a vadidegen pincérrel – ó, igen, ez volt a másik legfőbb személyiségjegye, mindenkivel mindenhol minden esetben azonnal csevegni kezdett, mert nemcsak a Föld természetrajza érdekelte szenvedélyesen, hanem a Földet benépesítő emberi faj szintúgy. A pincér az előételeket már úgy hozta ki nekünk, mint régi barátainak, a fő fogásnál már azt is elárulta, hogy éppen roppant szomorú, mert megcsalta a felesége, a sajtoknál pedig már olyannyira elérzékenyült új barátjától, hogy felajánlotta: bevezet minket a szentélybe.

Szentélyen ez esetben a konyhát kell érteni, s mivel Pierre bácsi rajongott a francia gasztronómiáért, azonnal felugrott, s odavakkantotta nekem, hogy te is gyere, te dinnye, csodát fogsz látni. Na jó, ez már nekem is tetszett, mert a francia konyhának én is nagy rajongója vagyok, s jártam is néhány igazán jó helyen ahhoz, hogy tudjam: a Föld nevű bolygón a maguk nemében kizárólag a francia gasztronómia produkciói érik el azt a szintet, amit a klasszikus zenében Johann Sebastian Bach isteni remekművei jelentenek.

Örömmel mentem tehát, de amikor beléptem a kicsiny helyiségbe, hőköltem is döbbentem hátra, mert az egyik asztalon megláttam egy majdnem félméteres, fekete színű, undorító férget. Ilyen rusnya dögöt konyhában még életemben nem láttam. Pierre bácsi és a pincér látták rajtam a megdöbbenést, de azt hitték, ez a hódolatom jele, úgyhogy a pincér ragyogó arccal felém fordult, s azt kérdezte: szeretném-e elfogyasztani őeminenciáját, a bíboros urat. És az undorító fekete féregre mutatott.

Néztem rá, mint egy hibbantra. S már a gondolattól is hánytam.

– Dehogy! – tiltakoztam, mire Pierre bácsi rám förmedt:

– Ej, te nagyon nagy dinnye vagy. Tudod te, hogy mi ez?

– Nem, de nem is akarom tudni – válaszoltam, mire Pierre bácsi olyan ünnepélyesen, mintha pápai audiencián volna, azt suttogta:

– Ez egy homár.

Gondoltam, elment az esze, hiszen láttam már homárt képeken és filmekben, s tudtam, hogy a homár vörös. De nagyon hamar kiderült számomra, hogy a homár csak azután válik vörössé, miután forró vízbe dobják – s hogy azután milyen gusztustalan módon törik össze, s kotorják ki belőle a húsát, azt inkább nem ecsetelném.

Nem ettem belőle – de hazafelé egész úton hánytam.

Akit a véletlen magyarnak vél, azt a közgondolkodói hagyomány olyan erkölcsi parancsokkal szorongatja olykor mindhalálig, amelyeknek eleve nem tud, később nem kíván maradéktalanul megfelelni – de mindig elegendő marad ahhoz, hogy tudásvágyát lelkifurdalással keserítse.