Láthatatlan energiamező – Móricz-Sabján Simon halálára

Negyvenkét éves korában tragikus balesetben elhunyt Móricz-Sabján Simon fotográfus.

Ennek a szövegnek nem lett volna szabad megszületnie. Merő képtelenség, hogy nekrológot írok Móricz-Sabján Simonról. És nemcsak azért, mert a fiam lehetne. Meg azért, mert ha valakire, akkor rá aztán pontosan illik, hogy „ereje teljében”. Nem. Főként azért elfogadhatatlan a tény, hogy 2022. december 28-án negyvenkét évesen befejeződött földi élete, mert ő maga volt a ragyogó élet.

A lénye, a gesztusai, a mosolya, ahogy beszélt – gyorsan, de gazdagon. A gyönyörű családja, a sok barátja és kollégája. Néha csak rágondolni is jó volt a derűs Simon-karakterre, ebben a szorongó, szomorú világban. Valahogyan mindig körülvettük, ha megjelent, kíváncsiak voltunk rá, mit mond, min dolgozik éppen, mit talált ki. Mert folyton kitalált valamit, ami jó.

Mintha egy láthatatlan energiamezőt generált volna maga köré. Olyat, amelyikbe jó belépni, amelyik feltölt és inspirál. Határozott volt és eltökélt. Sikerre ítéltetett, ilyennek láttam már egy jó ideje. Akin nem fog a golyó. Éppen a nyáron jutott az eszembe, amikor megjelent az új könyve, Simi nem fog életközépi válságban szenvedni. Nem kell sóhajtoznia azon, mit lazsált el, mit nem tett meg, mert túlzottan félénk volt és hasonlók. Ő hasított a zsivajgó életben rendületlen.

Kiskamasz kora óta haladt előre tudatosan és bátran abban a mesterségben, ami az élete és szenvedélye volt. A fotográfiában. Amikor a díjakat nyerte itthon és külföldön, vagy amikor Bácsi Robival kitalálták a Pictorial Collective-et, az jutott róla az eszembe, mennyire mai karakter ő, mennyire árad belőle a vitalitás, a fiatal erő. És közben mégis megidézte nekem a magyar fotográfia nagy öregjeit és klasszikusait. Az igényességével, a felelősségérzetével, a szakmai alázatával. És azzal, hogy az egyéni ambícióit a legtermészetesebb módon kapcsolta hozzá a szakmai közösségért vállalt gesztusaihoz. Jó ideje ő volt számomra az eleven kontinuitás a szakmai kultúrában.

De ezt mind mégsem mondtam el neki soha. Pedig beszélgettünk nem egyszer. De mindig fontosabb volt valami aktuális, mint az ő „értékelése”. De úgy hiszem, Simi azokhoz a kevesekhez tartozott, akiknek egészséges önértékelésük van. Nem szorult rá a sok „like”-ra. Másként nem is épülhetett volna föl az a páratlan életmű, amit ránk hagyott.

Tudom, most joggal gondol rá mindenki, aki szerette és tisztelte: mi mindent alkothatott volna még. De ami elkészült ezen a jó két évtizednyi pályán, több mint lenyűgöző. Soroljuk magunkban a kedvenc képeket a Moszkva térről, az Y házakról, az utcai testépítőkről, a falusi fociról, a Covid időszakról, a vidéki Magyarországról és sok másról.

Simont és családját a tragikus baleset után szinte rögtön barátok vették körül. Excel-táblázat készült: ki, mikor és hogyan tud segíteni, ki mit vállal. Még személyes tragédiájával is közösséget szervezett. Még most is példát mutat. Velünk marad a képeivel és egész páratlan lényével.