Kunyhóból lakásba – Fészer, lakókocsi és hajléktalanszálló után igazi otthonba költözhetett Ibolya és János

János és Ibolya lakásba költözött. Túl a hatvanon. Kiválasztottként kaptak esélyt arra, hogy a hajléktalanságból méltó körülmények közé érkezve élhessék le hátralévő éveiket. A „karácsonyi ajándékot” a kőbányai önkormányzattól kapták, az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) szakmai támogatásával, számos önkéntes kétkezi munkája révén. Az egyesület továbbra sem engedi el a kezüket, hiszen visszatérni a normalitásba nem egyszerű azoknak, akik életük javát emberléthez méltatlan kutricákban és hajléktalanszállón töltötték. Történetük akár megnyugvás is lehetne a társadalomnak – „megy ez, csak akarni kell!” –, de a kép ennél árnyaltabb, az önmagát újratermelő nincstelenség, iskolázatlanság és lecsúszás mintázataival.

Egy hajléktalan párnak is lehetőséget adott a kőbányai önkormányzat arra, hogy szociális bérlakásba költözzön. A február végi bérlőkijelölés után az Utcáról Lakásba! Egyesület szociális munkásai kísérték a folyamatot. Mindez nem gyakori. A sokéves hajléktalanság ledarálja a benne élők egészségét és személyiségét, így csak kevesen képesek ismét saját lábra állni.

János és Ibolya kiválasztását Aitner Anna, az egyesület szociális munkása segítette.

– A pozitív krízis is krízis, ezért az egyesületünk hosszú távon gondoskodik a lakásba költözőket kísérő szociális munkáról – mondja Anna. – Mivel többnyire idős, beteg emberekről van szó, számos rizikófaktorral kell együtt élniük. Ezek megoldása, kezelése cseppet sem egyszerű, kiváltképp olyan emberek számára, akik tartósan marginalizált helyzetben voltak.

A felújításra szoruló bérlakást az egyesület műszaki csapata irányításával és önkéntesek bevonásával hónapok alatt tették alkalmassá a lakhatásra. Az idős pár is részt vett a renoválásban, egészen a karácsony előtti nagytakarításig.

– Pénteken voltam bent vagy szerdán? – gondolkodik János. Az idő megfoghatatlanná válik, ha az emberre nem számítanak munkahelyen vagy családban, mert nem képesek gondoskodni önmagukról, a szeretteikről. – Holnap reggel megyünk ismét takarítani, ajtót, ablakot mosni. Belülről már szépen letakarítottam.

Jánosék tizenegy éve jöttek össze, de csak rövid időket tölthettek együtt. A férfit korábban a Magyar Vöröskereszt utcai szociálismunkás-hálózata gondozta, akkoriban Felsőrákoson, a terebesi erdőben élt, hol egy tákolmányban, hol a viharvert lakókocsijában. Egy bizonytalan tulajdoni hátterű, évek múltán talán rászálló ingatlanon találkozunk Jánossal és Ibolyával Gombán – fotóriporterünk, Zagyi Tibor már fél éve követi itt az utcáról lakásba igyekvés állomásait, így barátként érkezhettünk december közepén.

Vályogvetés Vaján

Kérlelhetetlenül esik. Az egykori szőlőhegyi viskókig kilométereken át egybefüggő sártenger vezet. János jön elénk. Egy szakadt lakókocsi mellett megyünk el, amitől nem tud megválni. Mellette lomizott bojler és más szerelvények: készült a mobillak komfortossá tételére. A szigetelés nélküli faházhoz érünk. Tán jószágoknak lenne megfelelő hajlék. Odabenn kis kályhában ropog a tűz. Fát nem látni, annyi gallyat gyűjt, amennyi a kályhába fér.

– Én már összecsomagoltam, ő még nem – élcelődik párjával Ibolya.

Az ágy szélén ülnek összekuporodva. Egy szék esik még a vendégnek. János gyorsan fölszabadítja a ruhaneműktől. Az inkább fészerre emlékeztető építményben körös-körül elektronikai eszközök. A férfi szeret bütykölni. Megmelegszünk, múltat idézünk.

– Nyíregyházán születtem, ott lakik a családom, a gyerekeim és az unokáim – mondja János. – A volt feleségem, akitől hét gyerekem született, kómában van. Él is meg nem is. Sztrókot kapott. (Az asszony időközben elhunyt, karácsony előtt temették – A szerk.) A legkisebb gyerekem harmincéves, a legnagyobb 77-es, májusi. 32 évet laktam ott. Voltam segédmunkás, kőműves. KGST-piacon takarítottam.

Jánost legutóbb a fővárosi hulladékválogató alkalmazta.

– A szelektívben megszűnt az éjszakázás, nappalra meg nem vesznek vissza – meséli. – Azért is kellett ott hagynom, mert az orvoshoz jártam vizsgálatokra. A látásom is, úgy érzem, határoz. Kell már szemüveg. Keresem a munkát, de egyelőre annyim van, amit a tanácstól kapok. 22 500 forint. Sajnos nemigen vesznek fel, mert írni-olvasni nem tudok.

A 63 éves férfi úgy akadt el az iskolával, ahogy a nincstelenségben vergődők általában.

– Idetessék hallgatni, megmondom magának őszintén: a család végett – magyarázza iskolázatlanságát János. – Anyuék vetették a vályogot. Ő tanult asszony volt, apám írástudatlan. Lakodalomba járt, muzsikás cigány volt. Kontrás. Egyik faluból mentek a másikba vályogot vetni. Nekem kellett otthon maradni a kicsikkel. Egyszer összevesztek, intézetben is voltam. Még Vaján laktunk, tudja, Baktalórántháza felé.

Korán nősült, 17-18 évesen. A betűvetést később felnőttfejjel is megpróbálta.

– Dolgozók iskolájába jártam a ktsz.-nél (kisipari termelőszövetkezet – A szerk.), azért is tudom leírni a nevemet.

A gombai ingatlan történetét is elmeséli.

– Ezt a házat úgy vettem, hogy Pilisen vásároltam egy házat 160 ezer forintért. Ide tessék hallgatni, az a helyzet, hogy azt én eladtam volt. Pedig jó volt a vonatközlekedés. Csak a cigányok végett nem tudtam ott lakni, mert irigykedtek rám. Nem tetszett nekik a lakókocsi. Kis szoba-konyhás ház volt. Borház. A Jóisten megáldott olyan ügyességgel, hogy a-tól z-ig megcsináltam.

Bankkölcsönből gyerek

Ibolya egy pesti bevásárlóközpontban takarít. Amikor a városban dolgozik, fizetőszállón húzza meg magát, a „Violában”, mert Gombáról bejárnia lehetetlen. A legnagyobb fia is a szállón él.

– 62 vagyok, Monoron születtem – mondja, gyorsan rakva egymás után a szavakat. – Négykézláb jöttem ki a nyolcból. Megbuktattak három tantárgyból. Kettőt kijavítottam, kémiából meg átengedtek. Sosem henyéltem. Dolgoztam nyomdában tíz évig, aztán fonóban-szövőben, voltam utcaseprő is meg kórházi takarító.

Három fia van, kettő unokája, egyik Monoron, másik Inárcson. Két különböző lánytól.

– Forrt a vére a fiúnak – mosolyog. – Ma az unokákkal inkább csak telefonon tartom a kapcsolatot. Mindenkinek menni kell a szája után – okolja meg az időhiányt.

A talajt a párválasztás húzta ki a lába alól.

– A két nagynak is „jó apjuk van”, többet ért neki a pohár mindennél.

Amikor ’90-ben megszültem a középső fiamat, arra fölvettünk személyi kölcsönt. Augusztus végén, épphogy nem szeptemberben szültem. Novemberben, amikor pakoltam át a szekrényeket, ott találtam meg a nem fizetett csekkeket. Elváltunk. Hajléktalan 2008-ban lettem. Akkor halt meg anyu. Örököltem egy nagy semmit. Monoron bujkáltunk szerte-szanaszéjjel. Ismerősöknél, régi elhagyott házakban húztuk meg magunkat. Csaba tízéves volt, másodikos. Kettőt bukott, évvesztes is. Nővérem és a keresztfiam közben bekebelezték az anyám házát.

János élete sem szűkölködött buktatókban.

– Hogy mondjam magának, depressziós lett a feleségem a tüdőműtétje után 2005-ben. Minduntalan veszekedtünk. Otthagytam őket. Nem szeretem én a civakodást. Átadtam a nyíregyházai házat nekik, hogy ne legyenek hajléktalanok. Én Miskolcon voltam öt évig szállón. Azután felkerültem Budapestre, dolgoztam, úgy vettem a lakókocsit. Hét ujjal melóztam, mert a flex elvágta a kezemet. Ezért nem akarnak felvenni sok helyre. Nem bírja se a lábam, se a kezem a fizikai munkát. Háromszor kaptam tüdőgyulladást. A hajléktalanorvosom Könyvesen mondja is, többet már ne szedjek össze.

Az erdőben faházat eszkábált magának meg a többieknek is. Lakókocsiban is élt a gyógyszergyár mögött. Kis kályhát fabrikált bele.

– Én megéheztem majdnem mindent. Ez a lakókocsi nekem megvan tizenöt éve legalább – teszi hozzá.

A lakáshoz jutási lehetőségnek is a lakókocsiban vette hírét.

– A Vöröskereszt járt ki hozzánk. Hangosan kiabálták, hogy lakáshoz lehet jutni pályázati úton. Gyorsan utánuk eredtünk, hogy papírt kapjunk. Ibolya kitöltötte – mondja János. – Aztán reménykedtem. Nem iszok, nem balhézok, nem ugrálok, mint a bakkecske. Ha valaki velem nem tud kijönni, az a saját anyjával sem tud. Már alig várom, hogy beköltözzek, és Annácska segítsen munkát találni. Mindennap kétezer forintot nem tudok bejárásra költeni. A lakás bérleti díja egyébként 17 ezer lesz plusz a rezsi, legalábbis ez volt a korábbi hír róla.

– Összesen két-három évet éltünk együtt, szakaszokban – így Ibolya.– Most lesz az, amikor együtt leszünk valójában – összegez János.

Nem az Isten

Van-e fényképe az édesapjáról? Sok mindent örökölt tőle? – kérdezzük Jánost.

– Csak az adósságot – érti félre először. – Azt mondja anyu, hogy a hasonmása vagyok. Amikor múltkor hazamentem, majdnem összeesett, azt hitte, apu vagyok.

Zenei tehetséget nem igazán kapott.

– Gitározni szerettem volna, mint a bátyám. Apu is tudott. Bőgőn és cimbalmon is játszott. Bennem is megvan az ütősvér, nem úgy értve. Az egész családom muzsikuscsalád. Öcsém és bátyám is, és a máriapócsi nagyapám is muzsikus volt.

Kifelé menet apró, díszes szentképet látunk a szekrényre ragasztva.

– Isten keze nincs benne a sorsában? Segíthetett volna többet is, nem? – provokáljuk.

– Igen-igen, de köszönöm ezt is a Jóistennek, hogy idáig is megáldott engem ilyen jósággal, mint amit elértem, tetszik érteni?

– Nem érdemelt volna többet?

– Hát, ahogy az Isten gondolja.

– Sose haragudott rá?

– Neeeem – szabódik –, nem is fogok. Nem az Isten tehet róla. Hanem én megmondom, hogy ki tehetett volna róla. A saját anyám. Mert nem járatott iskolába.

– Haragszik rá emiatt?

– Isten mentsen-oltalmazzon! Ő hozott világra. Tegnap beszéltem vele. Vagy tegnapelőtt? Csütörtökön? Így valahogy. Húgommal, aki Máriapócson lakik, igen örülnek ők is, hogy megkaptuk a lakást.

A Gergely utcában semmi különös nem történt karácsonykor. Jánosnak és Ibolyának mégis megtörtént minden. Eljutottak a mélyen negatív mezőből a nullpontra. Ahol egy emberi élet alkalmasint kezdődni szokott.