Pelé mindig velem van. A dolgozószobám falán virít egy fotója, a kerettel együtt 80-szor 62 centi, és a különlegessége az, hogy az 1970-ben készült képet – tanúsítvány igazolja – aláírta maga a király.
A futball egyedülálló alakja.
Azon, hogy ki a legjobb, lehet vitatkozni, az pedig, hogy ki minden idők legjobbja, rejtély, mert senki nem él százhúsz évet, hogy össze tudja mérni valamennyi óriást. Ami tény: a labdarúgás első számú trófeája a vb-serleg, és a futballnak egyetlen háromszoros világbajnoka van.
Pelé.
Nem mondom, hogy miatta lettem a több mint sportág bolondja, mert részben brazilverők – Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János, Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc –, részben egyéb csodákat művelők – Göröcs János, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Varga Zoltán – miatt váltam azzá. De Pelé sokat tett a folyamat visszafordíthatatlanságáért.
Amit 1970-ben művelt... Ahhoz foghatót senki nem produkált. Ezt azért merem kijelenteni, mert évtizedek különböző listáinak túlnyomó része egyezik abban, hogy az akkori világbajnok brazil válogatott a futballtörténelem legcsodálatosabb csapata. Magam is ezt gondolom. Az az együttes minden selejtezőjét és vb-meccsét megnyerte, ötvözte a Harlem Globetrotters cirkuszi virtuozitását a győzelem tudományával, a döntőben 4:1-es csapást mért az Európa-bajnoki címvédő és legendák sorát felvonultató olasz válogatottra.
S ebből a társaságból, amelyben brillírozott Carlos Alberto, Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao, és csak csereként kapott helyett Edu és Paulo Cesar Lima, kiragyogott Pelé. Karizmatikus vezéregyéniség volt, aki mesterfokon irányított, szédítően cselezett, szórta a gólpasszokat és szerzett négy gólt.
Meg bemutatott néhány egészen különleges attrakciót: Mazurkiewicz előtt átlépte a labdát, az a kapus bal lába mellett gurult el, Pelé pedig a másik oldalról kerülte meg a döbbent uruguayit; míg a csehszlovákok ellen a saját térfeléről lőtt tíz-tizenöt centivel Viktor kapuja mellé.
Erről írta annak idején a Képes Sport: „A budai javasasszony azt rebegte, hogy Sátoraljaújhely lángokban áll. Két tanítványa lélekszakadva vágtatott Zemplén fővárosába. Majd ajkat biggyesztett az egyikük: – Nem is áll lángokban! – Káromló – torkolta le a másik. – Az is csoda, hogy ellátott idáig.”
Ám a hetvenes vb-t nem a kiteljesedett Pelé nyerte meg a braziloknak. Ellentétben az ötvennyolcassal. Mert azon hiába tündökölt Djalma és Nilton Santos, Garrincha, Didi, Vavá is, a tizenhét éves újonc vitte első világbajnoki diadalára a labdarúgás azóta legsikeresebb nemzetét, Brazíliát.
Kezdte azzal, hogy a negyeddöntő egyetlen gólját lőtte Wales ellen. Majd az elődöntőben triplázott a franciákkal szemben (5:2). Végül a döntőben kettővel szomorította el a svédeket. Az a meccs is 5:2-vel zárult, soha máskor nem fordult elő, hogy egy csapat két ilyen gólzáporos diadalt arasson a vb két legfontosabb mérkőzésén.
Még az is lehet, hogy az 1958-as brazil válogatott az 1970-esnél is jobb volt. Fogalmam sincs, nem láttam. De el tudom képzelni.
Feleki László szerint a brazilok 1954-ben, a magyaroktól elszenvedett 4:2-es vereségből azt a tapasztalatot szűrték le, hogy tizenegy zsonglőr még nem csapat. Elővették hát Garrinchát, Pelét...
Feleki persze nagyon is értett a futballhoz, ellentétben némely, a foglalkozás rovat szerinti kollégájával. Azt olvastam például Pelé halála kapcsán, hogy az elhunyt géniusz és generációja képviselte utoljára a játék örömét, azóta Brazília és a futball derűjének kapcsolata humbug. A más bolygóról érkező mesemondó nyilván nem értesült (betűrendben) Cafuról, Dirceuról, Juniorról, Luis Pereiráról, Socratesről, Renato Gauchóról, Rivaldóról, Roberto Carlosról, Romarióról, Ronaldinhóról, Ronaldóról, hogy csak egy csapatnyi darabos erőművészt említsek.
De a világbajnokokat és extraklasszisokat ipari mennyiségben előállító Brazíliában is az örök uralkodó Pelé. Akiről úgy tartják, a függetlenségét kétszáz éve kikiáltó ország valaha volt legismertebb embere.
Mi aztán nem csodálkozunk ezen, a leghíresebb magyar, ugyebár, egy másik 10-es, Puskás Ferenc.
Páratlan pályafutása során Edson Arantes do Nascimento 1364 meccsen 1282 gólt ért el. A hatvanas évek elején megkérdezték tőle, hány gólnál tart. „Futballista vagyok, nem könyvelő” – válaszolta.
Mások azért feljegyezték, hogy sorozatban 9-szer, összesen 11-szer volt a Sao Pauló-i állami bajnokság gólkirálya, 1958-ban éppen 58-szor zörgetett be csupán ebben a sorozatban. Majd 1965-ben 49-szer, 1961-ben 47-szer (az utóbbi évben, az összes meccsét egybevetve, 111-szer) iratkozott fel, mígnem 1969-ben elérkezett karrierje ezredik góljához. Ekkor vetette papírra Carlos Drummond Andrade brazil író: „Pelének nem volt nehéz ezer gólt elérnie. Másnak nehéz akár csak egy olyat is, amilyet Pelé ezret szerzett.”
A legparádésabbak a szlalomfutásai voltak. Miként mondani szoktam, annyi embert cselezett ki – nem egyszer, nem kétszer, hanem rendszeresen –, hogy még a masszőr és a pályamunkás is feküdt. A legegyedibb alakítása azonban az volt, amikor 1959-ben, a Juventus elleni paulista bajnoki mérkőzésen (a mesterhármasával 4:0) három védőn és a kapuson is átemelte a labdát, mielőtt az árván maradt hálóba fejelt.
Magyarországon is imádták. Hetvenben az jelent meg idehaza: „Budapest szívét kezdettől fogva meghódította Peléék csillogó játéka.” Tíz évvel később, amikor a Menekülés a győzelembe című filmet forgatták a Hungária körúton, kezdőrúgó volt a magyar–osztrákon.
Ám a legszebb magyar kapcsolata 1968-hoz fűződik. Az első brazil világbajnoki cím elnyerésének tizedik évfordulója alkalmából Brazília–Világválogatott mérkőzést rendeztek a riói Maracana stadionban. Az All Star csapat tizenhatos keretének negyedét Magyarország delegálta: játszott Albert, Farkas, Novák Dezső, Szűcs Lajos. A brazil csatársor meg ez volt: Natal (Tostao), Jairzinho, Pelé. Mögöttük a középpályán pedig Gerson, Rivellino, Paulo Cesar. Erről a meccsről mondta Albert Flórián: „Soha annyi világklasszist nem láttam egy pályán.”
Farkassal Pelé még kétszer találkozott, előbb 1967-ben a Hexagonal, majd 1968-ban az Octogonal Kupán Chilében. Mindkétszer gólt rúgott a Vasasnak, de elsőre 2:2 volt az eredmény, és az angyalföldiek nyerték a tornát, másodszorra viszont hengerelt a Santos (4:0), majd meg is szerezte az első helyet. (A piros-kékek a nyolcas mezőny negyedik helyén kötöttek ki.)
Amikor 1971-ben – 138 575 néző előtt – utoljára, 92-edszer játszott a válogatottban, a magyar válogatott is ott volt a Maracanában, ahol néhány nappal később 0-0-t ért el a világbajnoki címvédővel szemben.
A király azt már a lelátóról nézte. Csak kicsit szomorkodott, mert tudta, honnan jött és hová jutott.
„Szegény cipőtisztítóból milliomos Pelé lettem”
– emlegette. Arról pedig, hogy a brazilok közül ki emlékeztette leginkább önmagára, azt mondta: „Játékstílusban Zico állt a legközelebb hozzám.” (Nem véletlenül nevezték „fehér Pelének”.)
Zagallo, aki 1958-ban és 1962-ben közvetlenül mellette játszott, majd 1970-ben szövetségi kapitányként irányította Pelét, így áradozott róla: „Ő volt a minden.”
Az 1958-as pionírok közül már csak öten vannak köztünk: Zagallón kívül Dino Sani, Pepe és az Olaszországban, illetve Ecuadorban élő Altafini és Moacir. A többiekkel együtt immár Pelé is magasabbról tekint le, mint eddig.
Nem hiába írta a The Sunday Times 1970-ben: „Hogyan kell betűzni Pelé nevét? G-o-d.”
