Fekete négyzet

Áll az ember Kazimir Malevics Fekete négyzete előtt, s látja benne a múltat, a jelent és a jövőt. Vagy éppen a nagy semmit, de ahhoz is Oroszországba kell utazni, ott van mind a négy változat. A festő Kijevben született, Szentpéterváron halt meg és amilyen az élet, Sztálin idején még be is börtönözték a nézeteiért. Rengeteg csábító párhuzam, de maradjunk a képnél, amely oly kiválóan illusztrálja 2022-t, a hangulatunkat és a következő évre vonatkozó érzéseinket.

Ez az év eleve a háború előérzetével kezdődött – ehhez Salvador Dali borzalmasan adekvát festménye illik –, a Népszava legalábbis másként vélekedett a helyzetről, mint Bayer Zsolt, aki szerint „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja” (Lőni fognak, Népszava 2022. január 29.). Bencsik Andrással se értettünk egyet, aki szerint az amerikaiak által teremtett veszélyes helyzetet Orbán Viktor és Szijjártó Péter oldotta fel eredményes moszkvai tárgyalásain. Ezeken a hasábokon azt is megjósoltuk (Csúnya új világ, 2022. március 28.), hogy mi lesz a háború kimenetele: Ukrajna valamivel kisebb lesz, Oroszország pedig sokkal szegényebb. Ha az előbbi talán még is nem teljesen biztos, az utóbbi egyre inkább az. Azt is eltaláltuk, hogy Európa leválik az orosz energiahordozókról, ami fájni fog, de nem annyira, mint nekik a fő exportpiacuk elvesztése. Magunkról azt írtuk: „Ha a háború megvívásából kimaradunk is, a következményeiből semmiképp... A korábbinál sokkal magasabbak lesznek a megélhetési költségek, drágább a kenyér és a benzin.”

A demokratikus világ szerencsére gyorsan ráébredt a halálos veszélyre. Az amerikai és a lelkesen vele lihegő magyar szélsőjobboldal által szenilis vénembernek beállított Joe Biden nem csak az Egyesült Államok, hanem Európa erőforrásait is sikerrel mozgósította. Az ukránoknak 2014 óta nyújtott sokirányú segítségnek kulcsszerepe volt a védekezésben, s amint kiderült, hogy Ukrajna meg tudja hiúsítani az agresszor kezdeti terveit, a Nyugat rugalmasan, határozottan és egységesen lépett fel.

Kivéve egy nem túl nagy, katonai és gazdasági szempontból pedig szinte jelentéktelen országot, amely amúgy is hajlamos ütemet téveszteni a történelemmel...

De hát ez egy másik, vértelen konfliktus, amelyben paradox módon az ország akkor nyer, ha a kormánya veszít.

A történelemnek idén sem lett vége és ha egy kis szerencsénk van, akkor jövőre sem lesz. A szélsőjobboldali brazil Jair Bolsonaro bukása, a trumpista jelöltek vártnál gyengébb szereplése az amerikai félidős választásokon, a brit konzervatívok szenvedései és az európai közvélemény-kutatási adatok mind azt mutatják, hogy az emberek a háborús veszély, a koronavírus-járványból való lassú kilábalás és a nehéz gazdasági helyzet közepette a „normalitást”, a higgadt, értelmes hangot keresik. Ha nem is szűnt meg, de enyhült a félelem, hogy a fékeit vesztő populizmusnak az egész világot sikerül káoszba dönteni. Giorgia Meloni Olaszországa egyelőre nem hasonlít Mussoliniéra. Kínában a drákói Covid-intézkedések miatti zavargások megmutatták, hogy a harmadszor megválasztott Hszi Csin-ping hatalma sem korlátlan. Peking nem állt be Oroszország agressziója mögé és nem támadta meg Tajvant. India is óvatosan manőverezik, úgyhogy Moszkva kénytelen két páriával, Észak-Koreával és a belső válságtól is szenvedő Iránnal boltolni. Meg persze újra és újra atomcsapásokkal fenyegetőzni. Erről az orosz tévében folyamatosan azt mondják, hogy ha nem is tökéletes végkifejlet, még mindig jobb, mint ha Oroszország elveszti a háborút. Azt mi tesszük hozzá, hogy akkor is elveszíti...

Úgyhogy áll az ember a Tretyjakov Képtárban Malevics Fekete négyzete előtt és látja benne a közelgő nukleáris háborút. De az is lehet, hogy mint a James Webb űrteleszkóp képein, a Teremtést, a sötétségből kibontakozó új kezdet reményét.