Egy olyan reprezentatív válogatásét várta a közönség, amelyen az alkotó, Tóth Ferencz sajnálatos módon már nem lehet jelen. Pedig bizonyára maga is örült volna az életművét kiválóan lefedő, terjedelmes anyagot egyben bemutató tárlatnak, amelynek darabjait december 17-én egy aukción meg is lehetett venni.
Még szállingóznak az emberek, de lassan elkezdődik a várt megnyitó. Az estet Agárdi Eszter intenzív gordonkajátéka nyitja, majd Kováts Albert festőművész mond beszédet. A Munkácsy-díjas alkotó színes és élénk személyiségként emlékezik vissza Tóth Ferenczre, akit sokan tartottak derűs és tréfálkozó festő kollégának. „Ismeretségünk kezdetén engem is megtévesztett villámgyors, szellemes riposztjaival, amelyek kontraszt hatásokkal és pontos találatokkal többnyire hangos nevetést váltottak ki a könyezetéből és megteremtették az úgynevezetett jópofa, vicces fickó látszatát.” A látszatát – teszi hozzá Kováts, aki szerint alaposabban megismerve őt, egy „mélyen gondolkozó, sokat olvasó, önmagán, a világ dolgain és a festészet kérdésein töprengő, a munkájában tudatosan elmélyülő művész képe” rajzolódik ki. Töprengéseit a nyelv eszközével is kifejezhette volna, írónak készült. Az el sem kezdett regény helyett festett, kis méretben, hogy rákényszerítse a nézőt, hogy „olvassa” a képet.
A következőkben Balázs Sándor művészeti író olvasta fel Tóth Ferencz egyik szellemes haikuját, és mondta el gondolatait. Balázs szerint Tóth „mindig egy magántermészetű esztétikai rendszer érvényesülésének engedett teret öntörvényűen”. Mint elmondta, munkássága során téri problémákkal bajlódott. Eleinte absztrakt, enyhén geometrikus műveket készített, később „bigyókat, a teret mérgező tojásokat”, de ami a legfontosabb: csíkokat konstruált, kollázsokat fabrikált.
Tóth Ferenczet „egy nagyvonalú gesztusfestő és egy középkori miniátor tartósan rendezetlen konfliktusa jellemezte”
– véli Balázs Sándor.
A megnyitó záróakkordjaként Agárdi Eszter „húzza” még egy keveset, majd ki-ki kedve szerint bejárhatja a tereket. Érdemes alaposan szemrevételezni a kiállított harmincöt olajfestményt és nyolcvan kollázst, amelyeken a geometrikus elemek között sokszor egészen apró gesztusok: pacák, mondatfoszlányok, betűk, „bigyók” is fellelhetőek. Húzom a csíkot – olvashatjuk a tárlat címében, a tréfálkozó elnevezés pedig helyénvaló a kisméretű, olajjal készült és kollázsolt munkákat illetően. Azokon ugyanis mégiscsak a vonalaké, a csíkoké a főszerep. Hol vékonyan, hol vastagon húzottak, Tóth Ferencz „játszik” velük: hagyja őket „tekeregni” a térben, olykor négyzetekre bontja a teret, ezáltal ad formáinak szigorú rendet. A sokszorosan rétegzett képfelület csíkokkal történő megosztásával, barázdálásával úgy tűnik, valami talányos, jövőben időző, de bizonyosan megérkező elrejtőzésére, a rá való várakozásra utal.
Különös fényű festményei magukért beszélnek, nincs különösebb üzenetük, ha valamiről szólnak, akkor magáról az alkotóról és az alkotás gesztusáról. Vissza-visszatért az általa elképzelt képhez, újra festette, „feldarabolta”, belehelyezte egy másikba. Képei mögött, rétegeik alól mindig felsejlik a kollázs, amelynek műfaját valósággal megújította. A kubisták, Georges Braque és Pablo Picasso alkotásai nyomán népszerűvé vált stílus lehetőségeit Tóth Ferencz kitágította, különös rangot adva ezzel a felragasztásból álló alkotói módszernek, amelyet jól ismert hazai képzőművészek (Kassák Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, Kepes György, FeLugossy László, ef Zámbó István) is széles körben használtak.
Lassan hömpölyög a kijárat felé a tömeg. A tárlat elérte fő célját, megidézni Tóth Ferencz sajátos szellemét, rangos művészetét. Csak az sajnálatos, hogy immáron nem húzhatja a csíkot, és ez bizony roppant nagy kár.
