Az új törvénnyel együtt az új minőségbiztosítási rendszer is indul az egészségügyben. Bevezetik az orvosok és szakdolgozók értékelését. Azt ugyan nem tudni, mi ennek az alapja. Pedig a javaslat szerint a jobb munkát akár 40 százalékkal több fizetéssel honorálják, a rosszabbul teljesítők keresményét 20 százalékkal csökkentik.
Minőségbiztosítási elképzelések eddig is voltak az intézetekben. Osztályok is, amelyeknek legalábbis kétséges a hatékonysága. Nyilván okuk is volt rá, gyanítom, hogy többségében a dolgozókon kívül álló. De senkit nem érdekelt, amikor például azt panaszolták, hogy nem léteznek az egészségügy teljes működésre vonatkozó protokollok. Sőt a minimumrendelet betartatását eddig is éppen az állam negligálta. Így aztán majd' a teljes egészségügyi és szociális ellátás működése - az engedélyt tekintve - ideiglenes. A törvényességet nézve pedig kérdőjeles, mert egyik intézmény sem felel meg a vonatkozó minimumrendeletnek.
Az orvosok és szakdolgozók létszámát illetően az új egészségügyi törvény egy ketyegő bomba. Hiszen ha elvezényelhető lesz az orvos a betegtől, és mondjuk műtét után nem ő nézi meg az operált területet; vagy ha az ápolókat arctalan betegek ápolására kényszerítik, akkor ez kimeríti a betegek veszélyeztetésének fogalmát. Ez az, ami a szakmának nem tetszik.
Magyarországon az ápolók már nem is látszanak. A magyar egészségügyben 1 orvosra 1,5 ápoló jut, vagy ennél kevesebb. Európában 1 a 6-8-hoz az arány, Amerikában 1 a 12-14-hez. AZ OECD adatokban még kedvezőbb számok is találhatók. Magyarországon viszont ritkán lát el egy szakápoló 20 fő alatti beteget egy műszakban, de nem ritka éjszaka a 40-50 ágyhoz kötött beteg ellátása sem. Pszichiátrián meg egy egész emelet jut egy ápolóra.
A munka nehézsége a betegek szükségleteivel arányos, azaz állapotfüggő. Ennek következtében ha az ápoló beleszakad, akkor sem képes sem úgymond jobban, sem többet dolgozni. Most ráadásul senki sem tudja, hány szakdolgozó, ápoló dolgozik a rendszerben és azt sem, hogy 2023-ban mekkora lesz az ellátás szakdolgozói igénye. Erről leginkább az ápolásvezetők hallgatnak.
A Nemzeti Ápolásfejlesztési Stratégia (2019) világosan leírta: „Az eddigiekben ágyszámra meghatározott összes ápolói létszámról át kell térni az ápoló/beteg arány megadására. Mert az összes ágyszámra megadott összes ápolói létszám nem tükrözi az egy műszakban egy ápolóra jutó betegszámot. 1 ápoló korlátozott számú beteget tud biztonságosan ellátni, pl.: sebészeti területen 5 betegért tud felelni. Ezen felül minden egyes beteg 7 százalékkal növeli a mortalitás kockázatát.”
Pedig a feladat egyszerű. A minőségbiztosítás során olyan technikákat és módszereket kellene alkalmazni az egészségügyi ellátás minőségének javítására, amelyek sikeres változást hoznak. Ezt a rendőri intézkedés nem biztosítja, a belügy megint csak az ágylábakat találta meg. Nem látják, hogy az ellátó rendszer többszereplős, a hozzátartozó projektek pedig időben és térben többrétegűek. Meghatározott intézményeket és résztvevőket érintenek, a személyzetet, a betegeket, azok gondozóit, a családtagokat, akikkel folyamatos megbeszélést kellene folytatni. A kérdés az: honnan indulunk? Lehetséges-e a fejlesztés, és milyen változtatások eredményezhetnek javulást? Az erről való beszélgetés azonban elmaradt.
A jelenlegi egészségügyi irányítás elképzelése etikátlan. Az igazságosság fogalma nem ismert. Verena Tschudin bioetikus azt állítja: „Az egészségügyi ellátásban felismerték, hogy az igazságosság nem az összes lehető erőforrás mindenki számára való egyenlő elérhetőségét, hanem az összes szükséges erőforrás mindenki számára való egyenlő elérhetőségét jelenteni.” A mondat második fele nem világos a magyar törvényalkotó számára.
Eközben elindul az átalakítás. Anélkül, hogy a kompetenciák tisztázottak lennének, az ellátás tartalma világos és a társadalom előtt ismert, az ellenőrzés szakmai etikai, jogi szempontok szerint megoldott lenne. Miféle minőségbiztosítás készül itt kialakulni? Pénz nélkül, biztonságos gyógyulási-ápolási környezet és szakemberek nélkül, a kompetenciák tisztázása nélkül?
A törvény maga egy morális tévedés. Majd lesz belőle morális bűn is, ha a társadalom is felismeri. A szakma már látja. Az, hogy valaki majd felkapja a jelenlegi kórházi ápolási ágyakat és elviszi - vagy sem - valakinek, valahova, ahol talán nincs is senki, aki átvegye az oda száműzött betegeket. Ez morálisan nem elfogadható. Különösen akkor, amikor az Állami Számvevőszék még 2022 elején megállapította, hogy a szociális rendszer ápolási intézményeinek többsége ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, éppen a hiányosságok miatt.
Hajlandóság sincs arra, hogy a döntéshozó megértse, károkat is okozhat. Ilyen a személyzet elvándorlása, a betegek egészségkárosodása. Nem képes felismerni azt, hogy az ellátás megváltoztatásának kockázatát és hasznát mérlegelni kell a betegek szokásos ellátásához képest. A szakirodalom szerint azok a projektek soha nem sikeresek, amelyek bioetikai szempontból nem támogatottak.
Eközben nincs hír arról, hogy milyen módon valósulna meg a családok bevonása az őket érintő törvény végrehajtásába. Senki sem látja, hogy a jelenleg körvonalazódó és a még rejtett döntési következmények milyen károkat okozhatnak az egyénnek, a családnak, az egészségügynek. Milyen düh szabadul fel, ha a beteg, a hozzátartozó és a társadalom rájön, csúnyán átverték?
Értem én, hogy az államtitkár szabadidejében Ken Kesey világhíres könyvét (Száll a kakukk fészkére) olvassa, azután ennek alapján megálmodta a minőségbiztosítást az egészségügyben. Azt javasolta a rendőrminiszternek: ha már sikeresen átnyomtuk a törvényt, készíttessünk kis réztáblákat, a Főnéni ötletét felhasználva, amit ott tarthatnak a kórterem mellett keményfára szögezve: „ELISMERÉSÜL ANNAK AZ OSZTÁLYNAK, AMELY A LEGKEVESEBB SZEMÉLYZETTEL MŰKÖDIK.” Úgy tűnik, nálunk is ezt fogják a „jól teljesítő osztályok” ajtaja mellett kiszögelni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.