A kötet írásai eredetileg a Magyar Narancs Egotrip című rovatában jelentek meg 1996 októbere és 1999 decembere között, majd 2000-ben a hetilap könyvben is kiadta őket. A mostani publikáció azonos a régivel, az egyedüli változás, hogy előszóként beemeli Esterházy Péter ÉS-beli kritikáját. Mindehhez az apropót a szerző 60. születésnapja adja, amelyet nemrég ünnepelt.
E változatlan újraközlés esetében mindenekelőtt azt kell mérlegelnünk, mennyire érvényesek, miként szólítanak meg bennünket ezek a húsz-huszonöt éves alkotások. A tárcanovella ugyanis nem feltétlenül az örökkévalóságnak készül – témái, utalásai, poénjai elevenebben kötődnek az aktualitásokhoz, így jobban ki vannak szolgáltatva az időnek (azt például, hogy ki volt – az egyébként a maga műfajában kiváló – Aigner Szilárd, alighanem egyre kevesebben fogják tudni).
Már elöljáróban szögezzük tehát le, hogy a Reményfutam szövegeinek túlnyomó többségén mit sem fogott az idő, ezek változatlanul életteliek és izgalmasak. Maradandónak bizonyuló hatásosságuk különféle tényezők eredőjeként értelmezhető.
Mindenekelőtt azt emelhetjük ki, hogy a kötetbeli sztorikból főként egy groteszk, abszurd világ körvonalai bontakoznak ki, s ezek a tegnapi és a mai olvasóknak egyaránt ismerősek, hiszen mindennapjaik tartósan a képtelenségek közegében zajlanak, szó sincs arról, hogy Keresztury közel negyedszázados írásai jottányit is anakronisztikusak lennének. A Narancs vélhetően ma sem utasítaná el őket.
Témaválasztásában az író különösen vonzódik a csodabogarakhoz, a perifériák – hol csak mániákus, hol teljesen clochard-szerű – alakjaihoz, a filléres csehók, talponállók leharcolódott figuráihoz, belőlük igen szép gyűjteménye van. Márpedig az agresszív, kulturálatlan újgazdagok változatai mellett ők – vagyis a „mainstream” köreitől reménytelenül elszakadtak – korunk reprezentatív szereplői közé tartoznak.
Ráadásul a szerző kitalált egy olyan narrátort, aki egyszerre képes otthon lenni az „Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív erejű nyelvében”, aki tehát avatottan mozog az egészen lenti és a legmagasabb fenti kulturális szférában. Keresztury hangsúlyozottan szemüveges, minduntalan neurózisok gyötörte hőse esszenciálisan – sőt, olykor szinte szatirikus végletességgel – eleveníti meg a köztudatban élő bölcsész, a klasszikus értelmiségi figuráját. (Noha a szerző magától értetődően önéletrajzi jegyekkel is gazdagítja hősét, elemi hiba lenne azonosítani őket.) A rozzant kricsmiben hallgatja a törzsvendégek – leginkább dadaista happeningeket idéző – társalgását, s lejegyzi a legeredetibb fordulatokat, leendő irodalmi motívumokként kezeli őket. Az elbeszélő tehát egyfelől részese ugyan ennek a naturalisztikus stílusban megrajzolt kocsmakörnek, másfelől azonban – krónikásként – fölötte marad. Kívülálló megfigyelő csupán.
Ez a narrátori pozíció tanúsítja, hogy ezek a szövegek a „ganz unten” jellegzetes helyszíneinek nem valamiféle szociografikus feltérképezésére vállalkoznak, nem igazán törekednek az olvasó együttérzésének vagy szolidaritásának fölkeltésére, azaz nem a Tar Sándor-i vonalat képviselik. A történetek tehát nem elsősorban társadalmi meghatározottságúak, inkább némi tágabb érvényre törnek, főként talán magáról az emberről fejeznek ki valami lényegeset. Arról, aki ab ovo esendő, aki előbb vagy utóbb – de szinte szükségképp – szerencsétlené, gyarlóvá válik. A világ pedig, melybe vettettek, közönyös a sorsukkal szemben.
Részben épp ebből eredően a novellák elbeszélője fölöttébb gyakran szembesül a mulandóság, valami ontológiai magánosság szorongató élményével. A maximum, ha épp jó napunk van, az a felderengő halvány remény, hogy „a halál karbantartható”. E létfilozofikus szál e tárcák leguniverzálisabb sugallatait alkotja, az elavulás ebben a régióban eleve szóba sem jöhet.
„Keleti kilátások” – áll a kötet alcímében, jelezve, hogy az írások colour locale-ját a Debrecen-Miskolc tengely adja. Néhány kemény jellegzetességet leszámítva a vidéki Magyarország persze, miként Esterházy cikke is utal rá, pars pro toto, azaz végső soron valamennyiünk perspektíváit (pontosabban: perspektívátlanságát) jelzi.
A Reményfutam tárcái a lehető legegyértelműbben kortárs alkotások. A kivételt egyetlen egy vonulat képezi: a focitörténetek ugyanis hangsúlyosan múltbeli, így kifejezetten nosztalgikus szövegekké váltak, mivel az elmúlt évtizedben a hatalom féktelen intenzitással telepedett rá erre a jobb sorsra érdemes játékra, aminek következtében aurája, motívumrendszere, metaforakincse gyökeresen megváltozott, asszociációs bázisának tehát már köze sincs a novellákban ábrázolt kedélyes bumfordisághoz. Ki-ki eldöntheti, hogy ez a változás irodalmi szempontból mit is jelent.
Infó:
Keresztury Tibor: Reményfutam
Magvető, 2022.
