Mennyi ragadt önre a magyar nyelvből?
„Töltött káposzta” – ezt a kifejezést sosem felejtem el.
Sajnos azzal nem szolgálhatok. De honnan jött a töltött káposzta?
Volt egy nagyon jó barátom, Birkás Béla festőművész, sajnos már nem él, a hetvenes években hunyt el. Rengeteget beszélt nekem a töltött káposztáról, illetve annak változatairól, elkészítésének művészi módjairól. „Choux Farcis” franciául, csak az nem olyan, mint a magyar változat. De vannak mélyebb gyökerek is: tizennégy évesen egy kórussal végigturnéztuk Kelet-Európát és Magyarország fogott meg a legjobban. Egyrészt szerelmes voltam ebbe a Liszt Ferenc nevű fickóba, magába a karakterbe. Egyik este a kórustagokkal elmentünk egy kocsmába, és ott magyar dalokat hallgattunk. Nem cigányzenét, magyar muzsikát. Lenyűgözött. Ekkor kezdtem el megismerni és felkutatni Bartók Béla munkásságát, aki számomra ugyanolyan fontos inspiráció, mint Johann Sebastian Bach. Minden egyes kompozíciómban visszatérek hozzá. Nagyon sokan megkérdezték már tőlem, hogyan lehetnek filmzeneszerzők, mit kell ehhez tanulniuk és mindig az az első mondatom, hogy hallgassanak Bartókot. Ne csak belehallgassanak, hanem az összes művét éljék át, dolgozzák fel. Tanulják meg a Mikrokozmoszt zongorázni és utána jöjjenek vissza. De ezeken túl is számos kapcsolatom van a magyar kultúrával. A Budapest Symphony Orchestra tagjai 2009-ben elkísértek Libanonba a Beiteddine fesztiválra, hogy együtt muzsikáljunk. Magyarország olyan hely, ahol rengeteg a kiváló zongorista, zeneszerző – sokkal többet kellene ott felvételeket készítenem.
Remek érzés, ha az ország erényeiről lehet külföldön beszélni.
Így van, aktuálpolitikáról nem fogunk. Csak a pozitív energiákról érdemes. Tudja, kit csodálok még, aki magyar? Ligeti Györgyöt. Elképesztően nagy művész volt ő is.
Beszélt a filmzeneszerzéstől és annak tanításáról. Ennio Morricone mondta, hogy a kortársai sokáig lenézték, hogy filmzenét ír, mert ezt valamiféle alantas dolognak tartják.
Ez a szemlélet még ma sem ritka, ugyanakkor egy elképesztő nagy baromság. Ennek az az oka, hogy a mai napig sok az olyan zeneszerző, aki szerint szentségtörés eltérni a klasszikus ellenpontoktól és harmóniáktól. Ők szokták úgy emlegetni a filmzenét, mint „szardallamokat”. Erre szoktam én épp az említett Ennio Morriconét felhozni, aki megmutatta, hogy a filmzene-komponálás a haladást jelenti, ahol kreatív lehetsz és megteremtheted a saját szimfóniádat. Attól, hogy adott képekhez és történethez írjuk őket, még önálló zeneművek. Éppen ezért, ha elvállalok egy filmet, akkor feltételem, hogy az elejétől legyek benne a kreatív folyamatban. Tudom, vannak olyan kollégák, akik megnézik az első vágást és akkor kezdenek el írni valamit. Amikor pályakezdő voltam, megesett ez velem is nem egyszer. Ez ma nálam nem így működik, komponáltam már több mint száz játékfilmhez zenét, most már nem a mennyiség a fontos, hanem, ha elvállalok valamit, annál fontos, hogy élvezzem is. Olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akivel meghitt kapcsolatban tudok lenni, mert a közös alkotás olyan, mint egy házasság. A forgatókönyvvel kezdem: erről szeretek sokat beszélni a rendezőkkel. Érdekes, sokuk jobban beszélt egy-egy forgatókönyvről, mint maga a film lett végül. Értékes gondolatokat adnak át, amelyek alapján dallamok, témák jutnak az eszembe. Együtt haladok a forgatással és az utómunkával, és amikor elkészülök az egy mű. Nem filmzeneszerzés, hanem sima zeneszerzés eredménye. Átmenetként elfogadom azt, hogy mozgókép ihlette zeneszerző. Szóval, megértem Morriconét, sokszor beszéltem én is erről vele. Sokszor gyötörte őt a kétely, hogy vajon nem követett-e el végzetes hibát, hogy a klasszikus stílust félretéve a mozitermek közönségének alkotott. Mindig mondtam neki: így sokkal-sokkal több embert ért el. Nem akarta sosem elfogadni az a dicsőséget, hogy mennyi mindent adott a világnak.
Első egészestés filmzenéje Jean-Luc Godard Mentse, aki tudja (az életét) című drámája volt. Már akkor is különc figura volt a svájci vagabund?
Óh, hogyne. Briliáns filozófus, fineszes politikus – sokkal jobb ezekben, mint kétkezi filmkészítő. Azzal keresett meg, hogy bizonyos részeket hangszereljek Amilcare Ponchielli Gioconda című operájából a filmhez. Mondtam neki, hogy ezeket már régóta csinálom és végre szeretnék inkább saját zenét komponálni, és faképnél hagytam. Amikor hazaértem, már várt tőle egy üzenet, amelyben az állt: rendben, szerezzek saját zenét, de néhány taktus erejéig hangszereljem „bele” Ponchiellit, de a végeredmény olyan legyen, hogy ezt senki se hallja ki. Felhívtam: jó, de mi a történet? Kettő szót mondott, ebből oldjam meg. Megmondta viszont, hogy milyen hosszú legyen. Eljött a stúdiómba, ami akkor belőlem és a zongorámból állt. Feljátszottam a zenét, elvitte a felvételt. Csak a premier után árulta el, hogy az egész filmet a zenére vágta össze. Ebből azt tanultam meg, hogy sokkal fontosabb egy rendező és a zeneszerző közötti bensőséges kapcsolat és bizalom, mint egy adott képsor. Elárulom: nekem nincs is mozis, illetve filmipari műveltségem. Fiatalon nem is néztem filmeket, megmaradtam az autodidakta zenei és emberi alapú metodikánál. Mindig az emberi kapcsolat alapján születtek meg a filmzenék: nyolc hónapon keresztül például Az angol betegé Anthony Minghellával vagy a Betty Blue-é Jean-Jacques Beineix-vel, csak, hogy két példát mondjak. Célom mindig is a zene önállósága volt és persze a fejlődés – soha nem ismételtem meg magam.
Balázs Ádám magyar filmzeneszerző szerint a tehetséges Mr. Ripley-nek írt zenéje a csúcs eddig az életművében – ha már szóba került Anthony Minghella.
Tényleg? Nekem is a kedvencem. Az angol beteg is szép, ezért kaptam meg az Oscar-díjat és nem A tehetséges Mr. Ripley-ért, mely talán az egyetlen majdnem tökéletes alkotásom. Anthony Minghella volt talán legerősebb alkotói kapcsolatom, mely az évek során barátsággá fejlődött. Emlékszem, kérdeztem Anthony-tól, mit szeretne? Azt mondta: a szokásos Bach-alapok mellé találjam meg a legjobb jazz dallamokat és találjam meg Tom Ripley zenei másolatát. Egy olyan karakterét, aki képes ölni, de tele van szeretettel. Nagyon egyszerű motívummal álltam elő és a szinkópálás technikájával tettem azt rendhagyóvá, ezzel kifejezve a figura végleteit. Tudja, Anthony zenész is volt, pontosan tudta, hogy nem erőltetni kell a művészi folyamatokat, hanem inspirálni.
Muszáj kérdeznem Az angol betegről is: ennek a filmzene CD-jét többször tettem be a lejátszómba, mint magát a filmet.
Ez ezért fordulhat elő, mert nem film aláfestő zenét írtam, hanem szimfóniát: önállóan is megáll, de a filmet is tudja egyben szolgálni. Amúgy a Szerelem című népdal Anthony találata volt, ez a részben magyar, de motívumaiban egyben török és arab muzsika. Írtam hozzá egy kis Bach alapokon nyugvó előjátékot és erre improvizálta Sebestyén Márta az ő interpretációját – így jött létre a filmben hallható zenei házasság.
Névjegy
Gabriel Yared, Oscar-díjas zeneszerző 1949. október 7-én született Libanon fővárosában, Bejrútban. Filmes zeneszerzőként a hetvenes évek derekán kezdett dolgozni a francia filmiparban, majd később több nemzetközi produkcióban is részt vett. Eddigi pályafutása során olyan filmek zenei aláfestésén dolgozott, mint a Tisztán és józanul, A szerető, Az angol beteg, az Angyalok városa, az Üzenet a palackban, A tehetséges Mr. Ripley, az Ősz New Yorkban, a Költői szerelem, a Hideghegy, a Hölgyválasz, A mások élete, a Bűnös viszonyok, az 1408, az Amelia - Kalandok szárnyán, A vér és méz földje, az Egy veszedelmes viszony, A tengernél, a Csokoládé, az Ez csak a világ vége, Az ígéret és a Judy. Eddigi (2021) karrierje során három Oscar-jelölést kapott, 1997-ben meg is kapta Az angol beteg zenéjéért.
