- „A mi Sándorunk, a mi fiunk” - Milbacher Róberttel a 200 éve született Petőfiről

A Petőfi200-emlékév hivatalos honlapja szerint „Petőfi volt az első magyar influenszer, a korszak legnagyobb kommunikációs stratégája”. Helytállónak tartja ezt a megállapítást?

Végső soron megállja a helyét. Tényleg azt gondolom, hogy Petőfi belakta a kor nyilvánosságainak felületeit. Amikor 1844-ben a Pesti Divatlaphoz kerül – főleg Vörösmarty és körének patronálásával –, a kor egyik fontos lapjának lesz a szerkesztője. Három divatlap van ekkor, ezek mind a piacról élnek, versenyeznek egymással. Ez feltételezi azt is, hogy olyan tartalmakat kell közölniük, amit megvesznek. Főleg a középosztályhoz tartozó, városi, nemes hölgyek vásárolták ezeket a lapokat. A lapot úgy kell elképzelni, hogy tényleg voltak benne metszetek, például bálokról, ruhákról, és emellett pedig irodalom és kritika is volt, tulajdonképpen a Nők Lapjának egy sajátos XIX. századi változata volt. Ide került Petőfi irodalmi szerkesztőként, és itt közölt versei, valamint az a népköltőimázs, amit aztán egy ideig Vahot Imre is erőltet Petőfin keresztül, nyilvánvalóan eladható volt a piacon. Petőfi ki is maxolja. Amikor a népies helyzetdalait olvassuk ebből az időszakból, akkor első körben nem a népnek szólnak, hanem nyilvánvalóan egzotikumként kell kezelnünk azokat, amelyeket a középosztály hölgy tagjai izgatottan és borzongással vegyes sikongatással olvashattak. A másik, hogy Petőfi állandóan botrányokat kavart. Elérte azt, hogy a korabeli nyilvánosságban gyakorlatilag 1844-től kezdve mindig róla legyen szó. Vagy belekötött valakibe, vagy belékötöttek, akik a műveit értéktelen, vacak költészetként próbálták aposztrofálni, mások pedig istenítették.

Minek köszönhető, hogy a népköltészet ennyire divatos volt ekkoriban?

Ez egy hosszú, negyedszázados folyamat, mire Petőfiig ér, és amikor már bele lehet állni a népi zsánerképekbe, a népköltészetbe, de főleg a nyelvbe, a nyelv egyszerűségébe, azokba a formákba, témákba, amelyek a népköltészetre jellemzők. Megjegyzem, Petőfi ekkor még nem találkozik gyűjteménnyel, mert még nincs kiadva Erdélyi Jánosnak a Népdalok és mondák című három kötete. Bizonyos gyűjteményeket persze láthatott, csak még nincs corpus. Valószínűleg a vándorlásaiból, a katonaságból hozott csomó olyan információt, pél­dául a népmesékkel kapcsolatban, ahol különböző tájegységekről összeverődött egyszerű emberek, paraszt fiatalok kultúráját valamilyen szinten megtapasztalhatja. Ez egy divat lesz. Az egzotikuma azt jelenti, a nemesek, a polgárok felfedezik azt, hogy ebben az országban élnek olyanok is, akik mások, mint ők, teljesen más életformában, szociális közegben, más kultúrával rendelkező társadalmi réteg. És gyakorlatilag ennek a társadalmi rétegnek a kultúrája jelenik meg az irodalmi térben az 1840-es években Petőfin keresztül. Ami nagyon érdekes, az az, hogy az a fajta népiesség, amit Petőfi itt folytat, az köszönőviszonyban nincs azzal, amivé aztán majd lesz a XIX. század második felében, különösen Erdélyi János elmélete nyomán. Petőfi még nem a költészet megújításaként, a nemzeti költészet forrásaként kezeli a népiességet, hanem egyszerűen formaként, illetve később ez a forma átmegy politikumba. Elég beszédes, amikor Aranynak írja az első barátkozó levelét, akkor azt mondja, hogy égbe a népet, pokolba az arisztokrá­ciát, és a népies irodalom azért fontos, hogy előbb a költészetben viruljon, aztán a politikába lehessen ezt konvertálni. Mindenesetre izgalmas problémának számított egy viktoriánus világban belecsípni egy piros pozsgás arcba, vagy kocsmában együtt lenni.

És mikor kezdte Petőfi a költészetét a saját politikai karrierjében is felhasználni, amiről a könyvében is ír?

Különösen ’46-tól kezdve figyelhető meg egy váltás. Kezdetben csak követ egy divatjelenséget, amit ő nagyon jól csinál. Mellesleg Petőfi nem közvetlenül a népből származik. Nem paraszt, ráadásul nem is magyar származású. Szlovák vállalkozói családból jött, tehát nem egy autentikus földművelő, ahogy elképzeljük a népet, de egyébiránt találkozik azzal a társadalmi réteggel, amelynek a kultúrájáról ő úgy gondolja, hogy el tudja sajátítani. És nóvumnak, botránynak számított ezeket a témákat bedobni az irodalmi térbe, hiszen ez egy klasszicista erudíción alapuló irodalmiság, ízlésvilág a tematika és a műfajok tekintetében egyaránt. És akkor jön valaki, aki ezt szétrúgja, és azt mondja, ez is irodalom, költészet, hiszen ez a természetből származik, vagyis nagyon erős legitimációval rendelkezik. Első körben ennyi volt a cél. Aztán ’46–47-re politikai térbe konvertálja át a népköltészetnek a nyersességét, erejét, és a népet a német Volkkal szemben már a francia peuple értelmében fogja használni, mint politikai ágenst, amely aztán át kell, hogy vegye a hatalmat. Ez vezet majd a forradalmisághoz. Elég sok leágazása van tehát ennek a népiességnek.

Tudjuk, hogy viták vannak már a szülőhelye körül is. Ennek a konvertálási folyamatnak része lesz a saját származása is?

Ő az, aki igazán reprezentálja a nemzetfogalom konstruált voltát. Nem származás, nem faj, nem etnikum lesz a nemzethez való tartozás meghatározója, hanem döntés kérdése, a kultúra és a nyelv jelenti az identitást. A kedvencem a Magyar vagyok című 1847-es verse, amiben semmi nem igaz Petőfire szó szerint. Minden, amit ott elmond, azok a magyar nemzetet képviselő nemeseknek az önképéhez tartozó közhelyek: a dicső múlttól kezdve az „Extra Hunga­riam…” toposzáig. Ez az ő fantasztikus tehetsége, hogy fogja és magára érvényesíti. Gyakorlatilag gyarmatosítja a magasabb kultúrát. Egy kívülről, alulról jött valaki akkora erővel bír, hogy úgy alakítja át a nyelvet, ahogy a hódító hatalom szokta volt a helyi kultúrát átalakítani. Onnantól kezdve, hogy egy szlovák származású nem nemes azt mondhatja magáról ’47-ben, hogy „magyar vagyok”, az egy olyanfajta normaszegés, ami mintaként szolgál arra, hogy az utána felépülő, kulturális nemzetfogalom hogyan tud létrejönni. Szerintem az egyetlen győztes program hosszú távon az övé. Tehát nem a születési helyzet, nem a nemesi előjogok, nem az etnikum a döntő, hanem a felvállalt identitás, ahol mindenki, aki felvállalja azt, hogy magyarul ír, olvas stb., az ennek a közösségnek a tagja lehet. Bizonyos értelemben még jó is, hogy azt mondhatjuk, ő egy asszimiláns szlovák család utolsó láncszeme, és így lesz a legnagyobb magyar költő, mert ez nyilvánvalóan azt jelenti, más lesz a magyarsághoz tartozás kritériuma.

Mi történt volna akkor, ha nem a Nemzeti dal, hanem a Dicsőséges nagy­urak jóval szélsőségesebb szemlélete kerül első helyre az emlékezetben?

A Dicsőséges nagyurak a mindenkori alávetettek klasszikus szövege. Ha meghallgatjuk a verset például Mácsai Pál előadásában, az hátborzongató. Mindegy, milyen hatalom van, az arról szól, hogy a hatalmon kívül levők fenyegetést jelentenek a hatalommal visszaélőkkel szemben. Így épült be a kulturális emlékezetbe. Azt már akkor is tudták, hogy ez nem lehet megalapozó szöveg, hiszen durva, szinte terrorista aktusra való felszólítást tartalmaz. Semmiképpen sem lehet konszenzuskereső. A forradalom csak a fiatalok fejében fogalmazódott úgy meg, hogy akkor most lángba borítjuk az országot. Nem véletlen, hogy Nyáry Pál vagy a Klauzál Gábor nemesként próbálták visszafogni ezeket a fiatalokat, megpróbálták mérsékelni a dühüket. Ők azt tanulták a francia forradalom történetéből, hogy ilyenkor új alapot kell teremteni, és fel kell építeni egy teljesen új világot, és ez vérrel jár, sok gyilkossággal és káosszal. Ezt senki nem akarta, kivéve Petőfiéket. Minden felelős politikus rettegett ettől. Petőfiék szerepe ebben az volt, hogy felgyorsították az eseményeket azzal, hogy fenyegető volt a jelenlétük. Nem véletlen, hogy nagyjából már májusra kiszorultak a politikai térből. Petőfi választási kudarca arról is szól, hogy egyszerűen túl radikálisnak tartották egy konzervatív világban. Ráadásul A királyokhoz című vers „Nincsen többé szeretett király!” mondata olyan szintű tabusértést valósít meg, amit ma elképzelni sem tudunk. Mintha ma valaki ki akarná kiáltani a királyságot.

Az elmúlt két évszázadban meglehetősen sok réteg rakódott már az életműre, irodalmi szempontból azért van még feltárandó terület?

Pár évvel ezelőtt találtak egy Ibolyák című kötetet például, amit a maga kezével állított össze, szóval bármikor előkerülhet még szöveg is. Másrészről mivel túl sok politikai, társadalmi és kultikus réteg rakódik rá, ezért érdemes ezeket a szövegeket újra megnézni. Az irodalomtörténet megpróbálja ezeket megcsiszolgatni. Csak túl nagy a kultusznak a súlya. Egyetlen szerzőnek nincs ekkora kultusza, talán csak József Attilának. Familiáris viszonyban vagyunk vele. „A mi Sándorunk, a mi fiunk”, ezért értjük. Nehezen kezelhető a kultusz nélkül ez az életmű és ez a figura. Nagyon tehetséges volt, de azt is gondolom, hogy igazán újat nem hozott a kánonba, viszont lehetővé tette valami újnak a felépülését. Demokratizálta az irodalmiságot, a közeget, közönséget, az irodalom nyelvét, és ez a demokratizálódás az, ami szélesebb rétegek számára elérhetővé és népszerűvé tette az irodalmat általában véve is. Ez önmagában is óriási dolog.