Sokan ma látványosan aggódnak az elkövetkező évek nyugdíjkifizetéseinek biztonsága miatt. Ők a már mögöttünk hagyott évekre jellemző viszonyokra építik véleményüket, és így kockázatosnak tekintik a nyugdíjrendszer jövőjét.
De történelmi tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy az időskorúakról való gondoskodás kiterjedtsége, időtartama, mértéke és a szükséges források biztosítása mindig az adott kor gazdasági-, társadalmi viszonyaihoz igazodott. A napjainkban tapasztalható, forradalmilag új technológiai, biológiai, jogelméleti körülmények, valamint a korszerűbb államszervezési gyakorlatok és a munkaidőkeret csökkenéséhez vezető eredmények minőségileg új helyzetet teremtettek a modern nyugdíjrendszer kialakításához is. A vívmányok (pl. az általános érvényű, garantált, a társadalmi erőforrásokhoz igazodó juttatás) megtartása mellett szakítani kell a korábban használt, de mára már meghaladott, korszerűtlen gyakorlattal és dogmákkal. De szakítani kell a romok alá temetett jelenségeket leíró klisékkel és sztereotípiákkal is.
A nyugdíjak kifizetésére biztosított összeg fokozatos csökkentése egyértelműen bizonyítja, hogy a hatalom így is biztosítva látja a szükségesnek tartott forrásokat.
1. A nyugdíjrendszer fenntartható: a költségvetés újraelosztási politikájától függ az idősek méltó megélhetésének biztosítása.
Figyelemre méltó a magyar nyugdíjrendszer kacskaringós újkori története. A „reformok” úgy kezdődtek, hogy a társadalombiztosítási alapokat leválasztották a központi költségvetésről (1989). Aztán megteremtették a tb-alapok fölötti civil kontrollt (1991), majd az önkormányzati testületek tagjai választás útján kaptak felhatalmazást (1993). Az önkormányzatoknak jelentős állami vagyonelemeket juttattak (részvények, ingatlanok, adó és járulékbevételek) gazdálkodásuk fedezetéhez. Létrejöttek a tb-alapokat ellenőrző testületek, kiépültek az önálló gazdálkodási, valamint hatósági jogokkal felruházott intézmények. A „reformok” sorsa azonban egy alkotmánybírósági döntés és a negatív tapasztalatok miatt megpecsételődött (1997).
A visszarendeződés ekkor megkezdődött, és a lépésről lépésre történő „korrekciók” miatt mára a Nyugdíjbiztosítási Alap nem több a központi költségvetés egy fejezeténél. A költségvetés szerves részévé váló idősügyi ellátás ezzel követi a fejezetek feletti felelősségi és gazdálkodási lehetőségeket. (Igaz, a tavalyi büdzsét átlagosan négynaponta módosította a kormány.)
Jellemzőnek tekinthetjük azt is, hogy a „reform” utolsó intézményét, a Nyugdíjbiztosítási Ellenőrző Testületet 2018-ban megszüntették. A jövőbeli nyugdíjak kifizetését jelenleg az garantálja, ha a központi költségvetésben minden évben szerepeltetik az idősek méltó életkörülményeinek biztosításához szükséges erőforrásokat. A nyugdíjrendszer jövőbeni kockázata nem kezelhető külön a mindenkori költségvetés kockázatától.
2. A nyugdíjrendszer forrásigénye: a termelékenység növekedése fontosabb, mint a termékenység javulása.
A nyugdíjrendszer jövőbeli fenntarthatóságát kétségbe vonók leggyakrabban abból indulnak ki, hogy a fejlett országokban a népességen belül csökken a gyerekek száma és nő az idősek aránya. Úgy érvelnek, hogy a jövőben egyre kevesebb munkavállaló egyre nagyobb nehézséggel tudja csak biztosítani az egyre növekvő nyugdíjas csoport életkörülményeinek szinten tartását. A megoldást a születendő gyerek számának növekedésében látják, mert azt feltételezik, hogy az elosztható javak nagysága arányosan nő a munkavállalók számával. Nem térnek ki viszont sem a felnövekedő generációk korszerűbb tudására, sem a technológiai újításokra, ahogy a társadalmi változásokra és a közterhek alakulására sem.
De talán az elmúlt harminc év adatai kellő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a nyugdíjrendszer hosszútávon is fenntartható. A KSH szerint 1990 és 2020 között a magyar népesség 605297 fővel (5,9 százalékkal) csökkent, miközben az ország nemzeti jövedelme 1,75-szeresére nőtt. Tehát a termelékenység, a versenyképesség, a produktivitás javulása a tényleges garancia arra, hogy lesz fedezete a mindenkori nyugdíjak folyósításának.
3. A nyugdíjfolyósítás biztonsága: a közterhek összességéből keletkezik a fedezet a nyugdíjak kifizetésére.
A központi költségvetés bevételi oldalának nagysága alapvetően a befizetett adók, járulékok, illetékek, vámok, hozzájárulások, regisztrációs díjak, felügyeleti díjak és járadékok (összesen 52 jogcím) befizetésétől függ. Az adónemek mértékei szorosan összefüggenek az illető terület adóképességével és az egymáshoz való viszonyukkal. A költségvetés összeállítása során a fejezetek közötti eltérések a hatalom prioritásait, politikai szándékait tükrözik. Ezen érdekbeszámítás folyamatába illeszkedik az egyes területek előtérbe vagy háttérbe helyezése.
Gondoljunk arra, hogy a minden évben lezajló minimálbér tárgyalások induló kerete az, hogy figyelembe veszik a közterhek összességét. Ezen tárgyalások során kerül a résztvevők elé a nyugdíjak garantált kifizetéséhez szükséges források biztosítása is. Így alakult ki az, hogy a munkáltatók által fizetett szociális hozzájárulási adó hat év alatt 14 százalékkal (27-ről 13-ra) mérséklődött, továbbá az, hogy ezen a címén az adóhivatalhoz befolyó összegből évente változó arányú (88,89, 96,3, 85,46, 79,43, 79,5, 70,22, 71,63 százaléknyi) összeget könyvelnek a Nyugdíjbiztosítási Alap fejezeti rovatába. (A munkavállalókat tb-járulék címen továbbra is a bruttó keresetük 18,5 százaléka terheli.)
Különösen, hogy a közterhek fizetése alól a hatalom számtalan kivételt, mentességet, kedvezményt biztosít, és ezzel is csökkenti a bevétel nagyságát, miközben az állami intézmények rendkívüli hatékonysággal képesek a lejárt határidőjű kintlévőségüket behajtani.
A nyugdíjak biztonságos folyósítása tehát mindaddig nincs veszélyben, amíg a politikai, erkölcsi vagy gazdasági megfontolások alapján az aktuális költségvetésben megfelelő forrást biztosít rájuk a hatalom.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.